Mi a véleményed erről a novelláról?

Kimondottan meleg volt. Kora tavaszhoz képest szokatlanul meleg.

A lágy, langyos szél cirógatta a fák új, üde zöld leveleit, amelyek bűvös táncba kezdtek. Mindent betöltött a levelek nyugtató susogása, melybe a híd alatt gördülő folyó morajlása keveredett. E két hang kompozíciója valami olyan rejtélyes földöntúli eleggyé állt össze, hogy az arra tévedők azt hihették, az Édenkertben vannak. A hidat vastag, süppedős moha borította, ami alól helyenként kilátszott az alatta fekvő rozsdás sín egy darabja. Valamikor vonat járt erre, de ma már csak véletlenül találhat ide valaki, vagy ha tudja, hol keresse. A híd gőgösen tornyosult a széles medrű folyó fölé. A folyó közel sem volt olyan háborítatlan, mint környezete. Vize sötét és átláthatatlan, akár a csillagtalan éjszaka, gyorsfolyású és haragos. Feneke tele sziklával, melyek közül néhány teteje a víztükör fölé ér.

Hirtelen egy ág reccsent. A híd jobb oldala felől neszezés hallatszott. Nem is kellett volna nagy jelentőséget tulajdonítani ennek, ha e zajba nem keveredik bele az élesen koccanó üvegtárgyak hangja. Lassan láthatóvá vált a hang forrása. Szálfa termetű, vékony fiú lépett elő a fák árnyékából. Szeme gesztenyebarna, napfénytől ragyogó. Arca híven tükrözi fiatalságát, és ezt a markáns háromszögszerű forma sem tudja elfedtetni. Kezében két talpas pohár és egy üveg száraz vörösbor. A híd közepén megállt, majd leült a szélére. Lába a levegőben gyermetegen kalimpált. Útravalóját maga mellé fektette. Tekintete elkalandozott a kilátáson. Öltözete szinte ünnepélyes: fehér ingének ujját lezseren feltűrte, fekete szövetnadrágja pedig élére vasalta. Ránézett az órájára, aztán tekintete ismét végigfutott a táj gyönyörű idomain. A fák mennyei muzsikája áthatotta egész testét, lelkét simogatta. Hátradőlt, lehunyta szemét, tenyereit a tarkója alá csúsztatta.

Nem tudni, mennyi ideig fekhetett ott álmai ölelésében. Minden bizonnyal egy pillanatig sem gondolkozott azon az a fiú, aki nevén szólításával felébresztette. Ijedten körülnézett, majd megpillantotta barátját, aki már szinte illetlenül bámulta. Ő jóval kerekebb és gyermekibb vonásokkal rendelkezett, haja is sötétebb volt, mint álmából felkeltett barátjának.

- Nemsokára aludhatsz - mondta kamaszosan mély hangon.

Leült az imént még alvó barátja mellé. Zsebéből bontatlan cigarettásdobozt húzott elő. Gyors mozdulattal lefejtette róla a fóliát, amit a víz fölött kiengedett kezéből. Szomorú táncot járt a levegőben, míg végül hang nélkül megtörte a víztükör simaságát. Szájába vett egy szálat, rá akart gyújtani, de hiába tapogatta végig öltözetét, nem talált magánál erre alkalmas eszközt. Barátja az ingzsebéből egy benzines öngyújtót nyújtott át neki. Miután a cigarettavég lángra kapott, mélyet szívott belőle, majd átadta férfiasabb kinézetű barátjának, aki már az üveg tartalmát töltötte pohárba. Átvette a cigarettát, helyette visszanyújtotta az egyik poharat.

- Biztos, hogy meggondoltad? - kérdezte sötéten, majd ő is szívott a cigarettából.

- Teljes mértékben – válaszolta. – Teljesen biztos vagyok benne.

- Ám legyen.

Elhallgattak. A szél belekapott hajukba, messzire vitte a tüdejükből kiáramló szürke füstöt.

- Életünk céltalanná vált e haldokló világban. –sóhajtotta az elegánsabbik, majd átadta a cigarettát. – Jövőnk elveszett önnön hibánkból.

Monológja végeztével szájához emelte a poharát.

- Az emberi faj gyarló s bolond – beleszívott a cigarettába. – Nem tud megbecsülni semmit, és ezért nem is vigyáz semmire. Szemében a mohó vágy lángja ég a hamis csillogás után, mit ő valósnak vél, s minden áron meg akar szerezni. Közben meg észe sem veszi, hogy maga körül mindent feléget.

Ismét szájához emelte az égő cigarettát. Szemét lehunyva hatalmasat szívott belőle. Még mindig csukott szemmel nyújtotta át társának, majd ő is megízlelte a kiöntött nedűt.

- Világunkat elemészti a gyűlölet. Fajunk gyilkolja egyedül saját társait. Nem csak azokat, akik megérdemlik, hanem azokat is, akiknek lelke tiszta és fehér, mint a szűz hó.

- Pótolható dolgokért folyik a harc a világ túlsó végén – így a lágyabb vonású.

- De ne feledd! Fajunk álnok és hazug. Mást vádol azzal, amit ő követett el, s amikor sikerült összeugrasztani a feleket, ő alávaló féreg módjára hang nélkül veszi el azt, amire tulajdonképpen nem is lenne szüksége – ismét át akarta adni a cigarettát, de a másik nemet intett, így megint ő szívott belőle, aztán kezét kitartva játékosan ütötte le a hamut, ami körözve indult el a mélybe.

- Igazad van, barátom, de tartsuk azt is szem előtt, hogy gyermekeink milyen elfajzott, ocsmány világban fognak felnőni. Elfajzott követendő példákat állítanak eléjük, s az effajta aberrációt már kiskorukban beléjük nevelik, amikor még befolyásolhatóak. Kiszolgáltatott marionett-bábuként fejet hajtva szolgálják majd a nagyhatalmakat, akiket hidegen hagy a sorsuk, és ha majd megöregednek és hasznavehetetlenné válnak, őket is lerántja az örvény.

Hogyan fogunk még így egy életképes társadalmat létrehozni?

- Sehogy – válaszolta a markánsabbik, és elhajította a csikket. – Sehogy, míg vezetőink nem a köz érdekét tartják előbbre valónak saját zsebüknél. Mert ez sokkal fontosabb nekik, mint az a millió ember, akik bizalmat szavaztak nekik és vakon követik őket a rossz irányba.

- Míg az emberek látszólagos különbségek miatt gyilkolják egymást, míg a fehér ember nem segít a feketének, míg a világ összes embere nem fogja meg egymás kezét és nem kiáltja azt, hogy márpedig ezen változtatni fogunk, nem lesz e földön béke, csak széthúzás és gyűlölet.

- Azonban az ember nem fog össze senkivel, mivel önző. Saját vérét is elpusztítaná, ha útjában áll, az pedig fegyvert fog rá, mivel ő is akadályozva érzi magát.

- Hát mondd barátom, létünk életnek nevezhető ezen a szemétdombon?

- Semmi estre sem – válaszolta gesztenyebarna szemét az alatta elterülő mélységre szegezve. – Szerintem ne várjunk tovább! Ne várjuk meg, míg világunk még mélyebbre süllyed az elkorcsosulás mocsarában, hisz mi, kisemberek úgysem tudunk tenni ellene.

Ránézett barátjára, aki szavak nélkül kiolvasta az üzenetet szeméből.

Felálltak mind a ketten. Koccintottak a kezükben tartott poharakkal, amiket, miután tartalmukat kiitták, leengedtek a mélybe, hol egy sziklához csattanva millió darabra hulltak.

Egymásra néztek, majd elrugaszkodtak a hídtól.