Mi a véleményed erről a novelláról?

A lakó - Kirch Kálmán hegesztő - éjjel háromkor ért haza. Kifizette a taxit, becsöngetett. A házmester nem jött. Fölmarkolt egy csomó havat, és homlokához nyomta. Be volt csípve. Hűtőzködött. Újra csöngetett.

Forró bőrétől gyorsan olvadt el a maréknyi hó, érezte, ahogyan a vízcseppek végigfutnak az arcán. Ettől fázni kezdett, s eszébe jutott, hogy tavaly télen nem volt ilyen hideg. Pontosan egy évvel ezelőtt, ugyanazon a munkahelyen dolgozott, ugyan itt lakott, ugyanilyenkor járt haza. Felesége mindig aggódva várta haza. Aranyos, jóra való asszony volt, mindenkihez akadt egy-két kedves szava. Akkor este is, pont egy éve a felesége mosolyogva várta haza, a kedvencét főzte aznap. A lakás melege, otthonos színei, megszokott, kényelmes helyei okot adtak arra, hogy az ember siessen haza. Ám neki ennyi ok nem volt elég, gyakran járt le egy közeli kocsmába, kártyáztak, ittak. Ilyenkor mindig akadt társasága.

Lassan kinyílt az ajtó, a házmester mogorva tekintete jelent meg a résnyire nyitott tölgyfa ajtó mögött. Durcásan beengedte a lakót, enyhe cinizmussal jó reggelt kívánt neki, majd sietősen visszament aludni. Ez a házmester dolgozott itt akkor is amikor a felesége néhány hete itt hagyta. Mikor Kálmán arra számított, hogy kiabálni fog vele és veszekedni, Kirchné nyugodt maradt. Higgadt mozdulatokkal összepakolta a legfontosabb dolgait és elment. Halkan csukta be maga mögött az ajtót, határozatlanul, mint aki nem tudja hogy menni vagy maradni szeretne-e jobban.

Kálmán halkan nyitotta ki az ajtót, régen mindig így jött, vigyázva, nehogy felébresszen valakit. Jó ideje már annak, hogy nincs kit felébresztenie. Lámpát gyújt, szürke félhomály lepi el a szobát. A kandalló párkányán apró fénykép ékeskedik, egy jóságos, tiszta tekintetű nő néz vissza róla. Kálmán bámulja egy ideig, majd nagyot sóhajtva lerúgja cipőit és elővesz egy üveg minőségi vodkát és egy kicsi poharat. Tölt. Megissza. Ismét tölt. ismét iszik. Az üveg és a pohár összekoccanása szokatlanul hangosnak tűnik a színtelen lakásban. Minden egyhangú és néma, Kázmér pedig legszívesebben ordítani szeretne, belekiabálni a világba, hogy tudja, hogy hülye volt, és megbánt már mindent. Megbánta. Csak későn. Keserűen bámulja az asztal szélét maga előtt, majd kevés altatót vesz elő. Aztán még több kerül elő a rongyos kabát zsebéből. Elkezdi megeszegetni őket, lassan, egyiket a másik után, mintha apró cukorkák lennének. Olyan érzése kezd lenni mintha egy hatalmas, fekete vizű tengerbe kezdene el merülni, a hideg, a homály és a kábultság egyre jobban körbeveszi és egyre szorosabban magához öleli, majd lehúzza a mélybe.

Három nap múlva Kirchné találta meg, ahogyan az ő fényképét bámulta a fotelben ülve. Talán megbocsátott volna neki.