Érdekelne, hogy mi a véleményetek erről az írásomról. Érdemes folytatnom?

"Tél volt, február vége. Kevesebbet esett már az eső, nem is havazott már annyit. Legalábbis így kellett volna lennie március közeledtével. El kellett volna tűnnie a hónak a rétekről, a háztetőkről. De ….-ban nem így történt. Itt egészen más volt a helyzet. ….. különleges volt. Vagy talán a különös a legmegfelelőbb szó rá?

Halvány fény szűrődött be az ablakon, megvilágítva ezzel ódivatú, de számomra annál kedvesebb órám számlapját. Fél hét – pillantottam a kijelzőre -, ideje lenne felkelnem, de valahogy nem megy. Különben is, bőven van még időm rendbe szedni magam.

Így az ágyon fekve ábrándoztam az álomról, amiben néhány perce volt részem.

Az elmúlt pár hónapban ugyanaz a rossz álom gyötört. Egy mélykék szempár, egy sötét idegen, aki engem figyel. Nem szabadultam ettől a képtől, sőt, néha még napközben is bevillant. De akárhogy kerestem emlékezetemben az álombéli szempárhoz tartozó arcot, egyszer sem tudtam felidézni. Egyedül a mélykék szempár maradt meg, ahogy fogva tartja a tekintetemet, és engem fürkész. Legalább egy izmos felsőtestre emlékeznék. De nem, csupán a tekintetre, ami lassan már az őrületbe kerget.

Folytattam volna tovább a gondolatmenetet, de egy utcáról beszűrődő hangos fékcsikorgás kizökkentett merengésemből.

Felocsúdva az ablakhoz léptem, azzal a céllal, hogy megnézzem, milyen odakint az időjárás. Elvégre el kell döntenem, hogy mennyire melegen öltözzek fel.

Habár a meteorológusok napos, csaknem tavaszi időjárást jósoltak, nem lehetett hinni az időjárás jelentésnek. Mostanában nem. Mindig az ellenkezője következett be, mint ahogy azt előző este megjósolták. Mintha valaki szándékosan megváltoztatta volna, hogy a lakosságot bosszantsa. Mintha valaki ebben lelné örömét, a szabadidejét ezzel töltené.

A leheletem meglátszott a befagyott ablaküvegen, ahogy közelebb hajoltam hozzá. Nemrégiben lehullott hópelyhek fedték be az ablakpárkányt, tehát havazott. Ahogy azt gondoltam. Éppenséggel lehetett volna az eső is. Leginkább ez a két dolog váltotta egymást az időjárást illetően.

Gyorsan beágyaztam, majd elkezdtem összepakolni az iskolatáskámat, amit rossz szokásomhoz híven általában reggel csináltam meg.

Kinek van ideje délután ezzel foglalkozni? Hiszen a reggeleket erre találtál ki, nemde?

Szinte vérre menő harcot folytattam a cipzár összehúzásával.

Nem is értem, miért kell ennyi tankönyv. Némelyiket még ki sem nyitottuk, vagy csak alig.

Körülbelül öt perc kellett ahhoz, hogy a sok füzetet, és vastag könyvet sikeresen belegyömöszöljem a már amúgy is elnyűtt táskába. Szegényen látszik, hogy számtalan alkalommal átélte már ezt a kellemetlen folyamatot.

Amire végeztem ezzel a rendkívül bonyolult feladattal, hallottam, hogy már más is ébren van rajtam kívül, hiszen a konyhából tányércsörömpölés, és a reggeli rádióműsor megszokott hangja szűrődött ki.

A fürdőszobába menet láttam, hogy anyu a reggelit készíti.

- Jó reggelt! – köszöntem oda neki, majd meg sem várva a reakcióját, besurrantam a fürdőszobába.

Hiába, reggel nem vagyok valami kommunikatív, de anyu ezt már megszokhatta.

Hamar végeztem a szokásos reggeli mosakodással, és öltözködéssel, majd visszamentem a konyhába. Nekidőltem a konyhapultnak, és elfogyasztottam a nekem készített zöld teát, ami mellesleg a kedvencem.

Amíg a teát kortyolgattam, anyut néztem, ahogy a konyhában sürög, forog.

Anyunak vállig érő, szőkésbarna haja, és zöld szeme van. nem mondható magasnak, de alacsonynak em. Nem látszik meg rajta az idő múlása, mindig fiatalos, fitt, és mosolygós. A fiatalok körében is előszeretettel mozog, e-mellett minden helyzetben feltalálja magát. Talpraesettnek is kellett lennie, hiszen egymaga nevelt fel minket. Darent, és engem.

- Viviane, igyekezz, mert el fogsz késni az iskolából! – szólt rám anyu, mert tudta, hogy hajlamos vagyok a késésre. Jól van, az igazat megvallva, mindenhonnan elkések. Ezt akár nevezhetjük is az egyik rossz tulajdonságomnak.

- Már itt sem vagyok. – válaszoltam egy hosszúra nyúlt ásítás kíséretében. – Hol van Daren? – tettem hozzá, majd az órámra pillantottam. Már elmúlt negyed nyolc is. Megint le fogom késni a buszt.

- Ó, ő már elment. Tudod, vízilabdaedzés. – magyarázta jókedvűen, de én már rég nem figyeltem oda rá.

- Ma nem reggelizem, mert késésben vagyok. – hadartam el gyorsan, felkaptam a tízóraimat, a táskámat – immár készen -, majd egy csókot nyomtam anyu arcára.

- Miért is nem lepődöm meg ezen. – morogta az orra alatt, de nem törődtem vele. Sokkal jobban érdekelt az, hogy nemsokára halálra fogok fagyni.

- Felháborodva léptem ki a meleg otthonból a hulló hópelyhek közé. Nagyon hideg volt, vacogva indultam el a csúszós járdán. Kezeimet a zsebembe rejtettem, így védekezve a hideg ellen. Akármikor hasra eshettem volna, hiszen így nem tudtam volna visszanyerni az egyensúlyomat, ha megbotlom vagy megcsúszom. Sóval koncentrálnom kellett, nehogy hasra vágódjak a munkába igyekvő szomszédok szeme láttára. És ha ez még nem lett volna elég, másra is ügyelnem kellett annak érdekében, hogy épségben eljussak az iskoláig.

Az ereszcsatornákra ráfagyott esőcseppek - amelyek az előző esti esőzésből maradtak meg -, gyilkos fegyverként, hegyes jégdarabokként ereszkedtek alá, sérüléssel fenyegetve a járókelőket, beleértve magamat is.

Már a fele utat megtettem a buszmegállóig, amikor megdöbbenve tapasztaltam, hogy hosszú, barna, hullámos fürtjeim teljesen eláztak. Nem hoztam magammal esernyőt. Állapítottam meg bosszankodva. Ilyen is csak nekem mehet ki a fejemből.

Késő volt már visszamenni érte, így morcosan ballagtam tovább, a rossz időn elmélkedve.

Az időjárás mostanában mindig kihatott a hangulatomra. Vagy talán a pillanatnyi hangulatom befolyásolta az időjárást? Már többször is feltettem magamnak ezt a kérdést, de minden egyes alkalommal elvetettem, mert őrültségnek tűnt. Már hogy befolyásolhatnám az időjárást az érzelmeimmel? Ugyanakkor lehet, hogy én állok e-mögött a meglehetősen furcsa időjárás váltakozás mögött? Nem, ez teljes mértékben lehetetlen.

De nem is volt több időm ezen gondolkodni, mert ekkor megláttam a buszmegállóban parkoló buszt, ami épp indulni készült. Lélekszakadva rohantam a motorját már felpörgetett jármű után, de a sofőr szerencsére észrevett, és megvárt. Talán tízből egy teszi ezt meg.

Kinyitotta az első ajtót, amire én gyorsan felszálltam.

- Köszönöm, hogy megvárt. – mondtam kifulladva, mélyeket lélegezve, de őszinte hálával. Nem nagyon rajongtam az ötletért, hogy gyalog tegyem meg az utat az iskoláig. Még csak az hiányozna a mai reggelhez. Egy jó kis tüdőgyulladást biztosan összeszednék.

- Nincs mit, de máskor jobban igyekezz! Nem fog minden utas rád várni. És úgy emlékszem, hogy nem ez volt az első ilyen alkalom. – fejtette ki szigorúan.

- Rendben van. – mondtam lelombozódva.

- Úgy látszik, nem csak nekem van rossz kedvem. Habár a legtöbb közalkalmazott mindig így viselkedik. Ki hallott már vidám buszsofőrről? Én ugyan nem!"