Mit gondoltok a torténetemrol?

Callice Sorrow aznap reggel szokatlanul korán kelt, ami egészen kivételes dolognak számított az életében, tekintve, hogy minden nap hajnali fél otkor már bevetésre késznek kellett lennie. Almos volt és tudta, hogy ha még visszafekudt volna a kényelmetlen matracra, minden bizonnyal ujra azonnal elaludna, a kényelmetlenség ellenére is. De nem akart már tobbet aludni, a várakozás teljesen bekerítette. Ezért hát lassan kikelt az ágybol és a barátságtalanul ures íroasztalhoz lépett, ami felett egy kisebb, ovális tukor díszelgett. Valojában nem díszelgett. Abban az istenverte szobában semmire nem lehetett azt mondani, hogy díszelgett. Egyedul volt ez a kis szobája, amelyben csak egy ágy, íroasztal és egy kisebb szekrény a csekélyke számu ruháinak és cipoinek fért el. A tukorbe nézve Callie ugyanazt az arcot látta, mint eddig is. Aznap az élete uj fordulopontra ér, de az arca ugyanolyan kifejezéstelen álarc volt, mint ot éven keresztul egyfolytában. Es nem volt kedve levenni. Az évek során megtanulta a leckét, a legfontosabbat, amit ebben a szervezetben (és bárhol máshol) meg kellett tanulnod: Sosem mutasd ki a gyengeségedet. Magyarán, ne mutass ki semmit, máskulomben biztos lehetsz abban, hogy visszaut és felhasználják ellened. Callie ránézett a fehér, alvás miatt osszegyurt, vékony terítovel letakart szuk ágyra, szurke, fako falakra és az egyetlen ablakra a szobában, amelyet sosem lehetett kinyitni. Ez a hely végképp nem fog neki hiányozni, sot, elégedett lesz, hogy elhagyhatja, elmehet innen. Egy kis izgalom volt benne, bizonytalan elvárások az uj lakohelyével kapcsolatban, de a szoba, ahol ot évet toltott teljes magányban és amely azota a nap ota, mikor bekoltozott, egy cseppet sem változott, nem toltotte meg érzésekkel, emlékekkel vagy bármi mással. Jelenleg csak arra tudott koncentrálni, mennyire fázik és hogy miért nem szerelnek már be valamilyen futést.