Ez a bevezető fölkeltené az érdeklődéseteket? Olvasnátok a folytatást?

Futok. Ég a tüdőm. Melegem van, pedig a hőmérséklet mínusz öt fok alatt van. Közeledik. Már két és fél órája futok. Ő is. Fáradok. Ő is. Érzem. Futáshoz már nincs annyi ereje, mint nekem. A Szakadék. Itt van előttem. Már érzem a körülötte álló ködöt. Hallom a vízcsobogást. Mindjárt elérem. Csak ne lennének azok a bénító varázslatok, amiket rám küld. Ezért nem repül. Azt hittem, ennél okosabb. Már csak pár zsibbasztó igére futja tőle, de ezeket is legyűröm. De ez nem csak őt, engem is kifáraszt. A lángoktól, amit rám lehel, megperzselődik a bundám. Egy kérdés zakatol a fejemben: Miért van egyedül? Bár ők nem járnak falkában, mint az én fajtám, de akkor sem értem. Mindegy. Már csak öt perc. Tovább futok. Már látom a Szakadékot. A törött híddal együtt. És sajnos a túlpart sötétsége is ott van. Oda készülök. Utálom azt a helyet, de nincs más lehetőségem. Már nincs ereje ugrani, de nekem van. Elérem a Szakadék szélét. A peremen megfeszítem az izmaimat, minden erőmet a hátsó lábamba összpontosítom. Ugrok. Megmenekültem. A szél belekap a bundámba. Megfeledkezem Róla is. Nagy hiba. Mert hirtelen fájdalom nyilall a bal hátsó lábamba. Egy tüzes ostor tekeredik rá, leégeti róla a szőrt, és a húsomba váj. Visszaránt. Tudom, hogy végem. De Ő nem ölhet meg. És akkor belenézek a szemébe. Megint egy nagy hiba. A hideg, zöld szem teljesen lebénít. Úgy félek, mint még soha életemben. Biztos vagyok benne, hogy megfog ölni. Minden megmaradt erőmmel igyekszem kikerülni a bénultság alól, de nem megy. Melegem van ,de ugyan akkor fázom is. Mintha egy jégmezőn lennék, ami lángol. És ekkor eszembe jut, hogy nem érzem a fájdalmat a lábamban. Erősen koncentrálok rá (már amennyire tudok), és zsibbasztó, égető fájdalom járja át a testem. Megborzongok és beleharapok a karjába. A vére bódító, a húsa édes. Nem kóstoltam még finomabbat. De nem maradhatok, akkor egész biztosan megöl. Legyűröm a vágyamat, és elengedem a karját. Csakhamar fölocsúdik a meglepetésből, de addigra én már legurultam a Szakadékba. Zuhanok. Tudom, hogy a Halál Szakadékát még senki sem élte túl, és, hogy én sem fogom. De nem érdekel, csak az, hogy a Tűz Gyermeke nem kapta meg azt az örömöt, hogy átdöfje a szívemet. Hallom a sárkányfiú dühödt ordítását.

Zuhanás közben nincs állandó alakom. Nem tudom, miért. Hol ember vagyok, hol farkas, hol a kettő között. Aztán a becsapódás. Hatalmas reccsenések, hideg, sebek, fájdalom mindenhol. Ha egy egyszerű ember vagy farkas lennék, már rég halott lennék. A tüdőm megtelik vízzel, szúr. Sodródok. Rengeteg ideig. Addig, amíg a víz le nem lassul, nyugodtabb nem lesz. A testem ég, fáj mindenem. Úgy érzem, a pokolban vagyok. Lassan meghalok. Lassan és kínok közt. Sosem így képzeltem el a halálomat. Úgy gondoltam, hősként fogok meghalni egy csatában. És olyan emberként vagy farkasként, akire mindenki emlékezni fog. De ez... ez a halál szánalmas. És pont egy szánalmas sárkánykölyök miatt halok meg. A lelkem lassan elszáll. Messzire, nem tudom, hová. Magával viszi a szívemből a fényt. A Telihold Fényét. Az Ezüst Lángot, amely magával hordozza a Hold Gyermekeinek akaratát. Majd beleköltöznek egy másik testbe, amelyben tovább élek, minden eddigi énemet elfelejtve. Megint. És meghalok. Megint.