Elkezdtem könyvet írni, nos hát elég fiatalon, de szerintem az itt feltüntetendő részleten ez látszani fog. Nem nagy kérdés csupán egy. (a könyvet teljesen saját stílusban írom, mint ezt is. ) Vélemény?

Tessék remélem tetszik: (sajnálom, hogy ezt a részt tettem be végül, a könyv nem ilyen úgymond "véres")

• Ott ültünk Julie és én és éppen csókolózni készültünk. Mind ketten meg voltunk szeppenve, mert bármelyikünk is lép vissza az bolond módjára a levegőbe fog csókolni. A lány közelebb jött, mire én merően néztem őt. A szemhéjait lecsukta és a szája vészesen közeledet az enyémhez. Innen már nincs visszaút a szemek becsukása, és rajta …

• Boom!

• A lökéshullám leterített a fejem pedig összeütközött a lány kobakjával. A csalódottság érződött miközben Julie fejét tapogatta. A robbantás mögülünk hallattszot. Ettől az egész iskola megremegett. Végig néztem a lányon a haja tele volt üvegszilánkokkal, de nem volt komolyabb baja. Gyorsan oda nyújtottam a kezem és felsegítettem. Teljesen meg voltam zavarodva, és ezt az ő arcáról is le lehetett olvasni.

• - Dame, mi történt? – kérdezte lesöpörve fejéről az üvegszilánkokat.

• - Nem tudom, de minél előbb el kell hagynunk az épületet. Ez az egész olyan mintha valaki … - de nem fejeztem be a mondatot. Féltem a választól, hogy talán igaz lehet. – Talán bosszúból. Nem tudom – hagytam rá. Ez az egész nem lehet véletlen. Ma nem!

A legfölső emeleten voltunk. Az út lefelé egészen négy emeleten keresztül vezetett. Az első a tanárok emelete, az igazgató székhelye majd kettő a fölsős diákoké és utána egy alsósoké. A földszinten pedig az ebédlő. Gyorsan végig pásztáztam agyamat az utolsó emléken. A robbanások végül mind a négy szintet el fogják érni. Úgy kell időzítenünk, hogy idejébe kikerüljük az öszeset.

- Kövess! – mondtam miután gondolatban megrajzoltam az utunkat lefelé.

Gyorsan megtettük az első emeletet. Menet közben számoltam magamban a másodperceket. Még nem! Hátra vontam Juliet a folyóson túlra, mire előttünk feldördült a puskapor. Julie azzal nézéssel figyelt, amit a nap folyamán azt már sokszor: „Ezt meg honnan … ?”. De nem törődtem vele. Itt a vége, a detonáció, ami végigfolyt az egész épületen, megelőzött minket. A legbölcsebb az lenne, ha itt kivárnák, míg eldörren az utolsó puska puff és utána … - Nem! – szólt egy másik kis hang a fejemben. - Mire kiérünk ránk omlik az egész épület. - Kerülő úton kell mennünk. A lift nem müködött, így hát elindultunk a másik írányba. Ide nem fog követni a tűz. Leérve a második emeletre, még mindig nem láttunk egy diákot se. Szerencsére ők kijutottak – hálálkodtam. Míg le nem értünk, nem követett a baj. Az földszinten voltunk, pár méterre elöttünk megláttuk az Exit feliratú kérszárnyú ajtót. Az örömtől kissé kótyagos lettem, mire poros fejemen mosoly rándult. Kijutottunk! Ez a pár másodpercnyi pihenés elég volt arra, hogy bekövetkezzen a baj. Hirtelen egy pillanatra minden lelassult. Pityegést hallatszott mellőlem. A legrosszabbtól tartva ellöktem magamtól Juliet. Ő a földön landolt a hirtelen rántástól, pár méterre. Reflexből az arcomhoz kaptam kezemet. Visító durranás, majd pár repesz az arcomhoz kapott és végül engem is leterített. A földre csapódtam és vérző fülemet markolásztam. Tűz volt mindenhol! Meg próbáltam felállni, de úgy szédültem, hogy nem ment és a fülem megállás nélkül sípolt. Minden erőm arra ment el, hogy el ne ájuljak.

• - Jason! – halottam még egy utolsó kiáltást. Minden elhomályosult. Majd végül minden akarat erőmet leküzdve eszméletlenül a földre rógytam.

Foszlányok képsorok: Julie vállára tette kezemet és kivisz az épületből, sikongó diákok vesznek körbe, feltesznek egy hordágyra. Kinyitottam a szemem, és a körülvevő aggódó diákok között elkezdtem keresni barátaimat.

• - Dj! – jött oda elsőnek Charlie – Mi … Mi történt?

• Erősen ziháltam alig jött ki hang a torkomon.

• - Valaki … valakik … szándékosan okozták a tüzet … Felrobbantották! … Felrobbantották – ismételtem majd behunytam szemeimet és átadtam magamat a megnyugtató sötétségnek.