Elkezdtem könyvet írni, nos hát elég fiatalon, de szerintem az itt feltüntetendő részleten ez látszani fog. Nem nagy kérdés csupán egy. (a könyvet teljesen saját stílusban írom, mint ezt is. ) Vélemény?

Vizsgálat után végül kicsöngettek és Dr. Moly elengedet azzal, hogy semmi bajom, kifelé menet még meg ígérete velem, hogy nem találok ki hihetetlen meséket csak, hogy lóghassak az óráról. De az óra érdekelt most engem legkevésbé, ezzel mások is így voltak. Következik a biológia óra, amikor is megfogattam, hogy nem szólalok meg nehogy egy tanár megint veszély forrásának tekintsen. Nem volt kedvem visszamenni az orvosi szobába, hogy még több gyógyszert tukmáljanak rám. De persze az osztály nem hagyta annyiban. Dereck olajat tett a tűzre azzal, hogy papírgalacsinokkal dobált. Mintha csak azt mondaná: Gyerünk, tombolj, megint! Én balta arccal tűrtem a bombázást. Mígnem elegem nem lett és egy szadista arckifejezéssel leállítottam és legrázóbb kézjelekkel elmutogattam a közelgő vészt neki. Charlie büszke lenne rám – gondoltam magamban, miközben próbáltam vissza fojtani a nevetésemet. Ez gondolom tükröződött az arcomon és hát a tanár úgy látta, hogy szónokolni akarok így hát kihívott felelni a … vegetatív idegrendszerből.

Ajjjajjajjaj!

Nagy szerencsétlenségemre még nem szólt a tűzjelző.

- Gyerünk már - gondoltam magamban. Hosszú menetelés következett a padsorok között, de még mindig semmi. Végül arra jutottam, legjobb lesz húzni az időt leejteni a tollat ilyesmi. De ez nem tarthatott öröké, legalábbis az óra végéig biztos nem. Valamit kellet mondanom.

Rendben! - gondoltam magamba - a lényeg a magabiztosság:

- A vegetatív idegrendszer... - aztán elkezdtem szónokolni valamit, arra nem emlékszem, hogy pontosan mit. De egy dologban biztos voltam, nem készültem, csak néhány szó ragadt meg az előző óráról, amiket egyfolytában ismételgetem. Jelezve, hogy - Tanárnő, én készültem! - Hát persze mért ne lett volna időm készülni, hiszen volt rá három napom. Csak, hogy erre nem gondoltam. Csak beszéltem és beszéltem továbbra is. Na, jó, ez már egy kicsit hülyén hangzik. Már nem is én irányítom. Elszabadultam! Én vagyok a legnagyobb a barom a világon és nem bírom abbahagyni. Bárcsak valaki megállítana, és valaki meg is állított:

- Jason, maga készült? – kérdezte a tanárnő.

- Tanárnő én készültem!

- Akkor ide figyeljen - kis gondolkodás után ezt mondta - Miként függ össze a vékonybél és a vastagbél működése a felépítésükkel?

- Remek téma - gondoltam fagyosan. Hé, srácok, be kéne dobni valami jó témát! Megvan! Beszéljünk a bélműködésről. Ajh istenem! Azért válaszolni kell, mert ugyebár magabiztosak vagyunk:

- A bélrendszer? - ezzel is nyertem három másodpercet. Mintha csak azt mondanám:

- Szóval akkor a bélrendszer. Tehát nem a vérkeringésről kell beszélni, pedig azt is tudnám. - Hosszúnak tűnő csönd következett. Mindenki téged bámul, mondj valamit! Akármit! Győzködtem magam:

- Érdeklődj a tanár élete iránt hátha valami gyerekkorban elfojtott sérelemért kínozza a gyereket. Nem, mond azt, hogy az egész rendszer egy aszfalt pálya a vizelet a teherautó és … - Oh, Istenem! Honnan veszem ezeket a baromságokat?

- Hát ööö. - ne bámuld, már a cipődet mindenki téged figyel, nézz máshova, mondjuk bámulj ki az ablakon. Ez sem segít. Aztán úgy tűnt mintha megszólalnék, de mindig visszacsuktam a számat.

- Tanárnő én ... - de ekkor végre elrobbant a tűzjelző.

- Hála Istennek, nagy kő eset le a szívemről. – tettem szívemre a kezem, ami majd kiugrott a helyéről.