Ki olvasta már Nail Gaiman: "Temető könyve" című regényét? És mi a vélemény róla?

Képzelj el egy halálosan komoly hihetetlen történetet , ahol haláli hangulatban, haloványságukban is hamvasarcú halottak, helyes kisfiút nevelgetnek a barátságosan élettelteli hullaház körül, valahavoltak valódi érzelmeket fakasztanak szomorúságmentesen bús sírkövek között, szeretve óvott halandójukat védik, óvják a leslekedő komorködben kúszó halálthozótól. Jók és rosszak puhamoha hamvaiból éledő mese, szomorkásan bohó boszorkákkal, világalji vámpírokkal, elefáncsontfehér feketemágusokkal, titokőrző szellemlényekkel és bárányszelíden önállóságba terelgető farkasasszonnyal. Történet, ahol Senki az a valaki, akiért mindenki akar tenni valamit… halhatatlan csodamese halandóknak.

Hibátlan, jó ritmusú könyv. Igazi, 100% Gaiman.

Csak amikor meséltem a barátnőmnek, hogy érted, mint Maugli, csak a temetőben, akkor esett csak le, hogy Temetők könyve – Dzsungel könyve :D

De amúgy tényleg, Maugli a temetőben. Szürreális környezetben egy nagyszerű mese egy kiváló mesemondótól.

Fantasztikus könyv! Eddig is nagyon szerettem Gaiment, de ezután egyenes imádom :D Akinek egy picit is tetszettek a korábbi művei, az mindenképp olvassa el (nem fog csalódni)!

Már megint egy lebilincselő mese, a megszokott magas színvonalon.

Az az egy dolog zavart benne, hogy a ghoulokat (vagy ghulokat) vámpírokká magyarították (a rossz magyarításra utal az is, hogy a városuk neve Ghulheim). Gondolom egyszerűsíteni akarták az olvasók dolgát, de személy szerint engem csak felbosszantottak. Ez a félrefordítás is példázza azt, amivel Gaiman könyveinél mindig találkozok: el kellene olvasni az világirodalom összes klasszikusát, ismerni az angolszász és az északi népek mitológiáját és még sok minden mást, és akkor talán értené az olvasó az összes utalást :) És ha az összesen nem is találja meg az ember, a legtöbbet fogni kell ahhoz, hogy összeálljon a történet.

Itt „csak” az élőhalottakról, a Danse Macabre-ról és a keltákról kellettek a háttérismeretek, de ezek szerintem nagyon sok mindenkinél hiányoznak, és így számukra valószínűleg megfoghatatlan a történet egy része (ahogy valószínűleg számomra is :P). Aki nem érti meg, látja át Gaiman műveiben az utalások hálóját, nem veszi észre a történetek mélységét annak érthetetlen lehet, hogy miért imádják sokan ennyire.

Ja és még valami: imádtam a nevek után a zárójeles sírfeliratokat :)

Nagyon szeretem Neil Gaimant, többször jeleztem már ezt a blogunkon. De most rezeg a léc. Nem mondom, szeretni való történet, jól eltalált alakok, remek mondatok, hangulat; stílus és mesei tartalom harmóniában, de. A kiplingi invenció néhol szinte játékos-szolgai másolása határon táncoltatja a könyvet. Itt nem arról van ugyanis szó, amit Gaimannál a legjobban szeretek: a mítosz újrafogalmazásával rávilágítani annak teljes , széles „valóságára”; hanem a jellegzetesen kismesteri gesztusról, amit így fogalmaznék meg: mi lenne, ha írnánk egy „dzsungelkönyvét”, farkasok helyett halottakkal, tigris helyett szabadkőművesekkel, etc. A fordulatok átvételével odahajaz a „modern montechristók” tömegírt irodalmi szegmensébe a könyv, amin segít, hogy profin megírt, mondataiban rendben van, szereplői élnek, s a többi, de nem menti a kiindulás, az invenció fájdalmasan, maian üzleties nyomorát! Rezeg a léc…

Az első oldalaknál még erős kétségeim voltak a könyvvel kapcsolatban. Ez lenne az a híres Hugo-díjas regény? Aztán már csak azt vettem észre, hogy újra gyermek lett belőlem: végigizgultam Sen kalandjait a vámpírokkal, az Indigóemberrel, Jackkel. Rácsodálkoztam én is mindenre, amire erre a különleges kisfiú rácsodálkozott, és vele fedeztem fel a temető és ezzel együtt az élet titkait. A rajzok meg csak még inkább fokozták ezt a hangulatot.

Gaiman engem elvarázsolt ezzel a könyvével.

Nehezen indult nekem, de fantasztikusan fejeződött be. Olyan volt, mintha újra gyerek lennék és mesekönyvet olvasnék, ami ugyan egy kicsit más, de számomra maga a csoda. A könyv végig nagyon titokzatos, és Gaiman, ahogy azt szokta, rengeteg mindent a fantáziánkra bíz. És ennek én külön örültem!

Értem én, hogy miért rajonganak ennyien Gaiman írásaiért, csuklóból és egyáltalán nem izzadságszagúan mesél és csak mesél, ilyen-olyan lényeket és legendákat sző a történetbe, meg azért Sen helyzetével sem ő találta fel a spanyolviaszt, ezt mindenki tudja, mégis működik a dolog. Felnőtt fejjel olvastam végig, (áh, ilyen úgy sincs, ez csak mese!), nem mentem vissza gyerekbe, ennek ellenére érdekelt mi lesz, még ha annyira, de annyira kiszámítható is volt minden lépés, mert olvastatja magát. A pár lapnyi rajzos megoldás beszúrva néha meg szuper, a Sandman is várakozik nálam, tehát ez a része sem idegen, illett bele és csak még érdekesebbé tette. Kikapcsnak tökéletes, nem véletlenül fogom még a Sosehol-t is elolvasni.

MOLY.HU