Mi a véleményed a tegnapi Krasznahorkai-interjúról (vagy ezekről a részletekről)?

[link]

Krasznahorkai: Mondhatnám azt is, kedvelt közhelyeim egyikét, hogy egy olyan korszak fel nem kent krónikása vagyok, amelyből a magaskultúra már véglegesen eltűnt. Vannak még ilyen csoszogó öregek a sorban – köztük én is –, akik a kor számára nevetséges módon, SZTK-s botjaikkal hadonászva a levegőben még dühösen sípolnak arról, hogy volt egyszer ám egy magaskultúra, de a körülöttük állók oda se bagóznak, nem is értik, mit vernyog ez itt, miért tartja fel a sort a gyógyszertárban vagy a Tesco pénztára előtt. Már nem arról van szó, hogy vesztésre áll vagy veszélyben van ez a magaskultúra, hanem hogy átértünk egy új korszakba, amikor az emberi kultúrának a piac által megfertőzhetetlen, s annak törvényeihez alkalmazkodni képtelen, más szóval eladhatatlan s így haszontalanná vált területe lekerült a térképről, és a helyében nem maradt más, csak az, amit régebben úgy neveztünk, tömegkultúra, ma pedig úgy, hogy kultúra. Na, ez az, ami a médiumok utolsó lapjain/perceiben fedezhető föl, ott is olyanformán, hogy melyik a bestseller, vagy melyik kelthetné föl a szórakozni vágyók figyelmét. Száz szónak is egy a vége: ma már nincs mihez képest azt mondani, hogy tömegkultúra. Nem létezik más. Homéroszból képregény lesz, Shakespeare-ből ostoba tévés vetélkedő úgynevezett igen nehéz kérdése, Bachból pedig, hogy ki nevet a végén.

Kérdező: Erős állítás, hogy nem létezik magaskultúra, mikor Bachnak és a Krasznahorkai-könyveknek is egész jó piaca van.

Krasznahorkai: Szigetszerűen akadnak még páran, akik ennek a magaskultúrának a szellemében alkotnak, de ők is abban reménykednek titokban, hogy felkerülnek valamiféle díj rövidlistájára. Viszont nincs jelentősége, tényleg új korszak kezdődött. Fölösleges megdöbbenni azon, hogy a fiatalok és a már nem annyira fiatalok nem tudják, ki volt Zeusz, hisz olvasni, írni se nagyon tudnak, bár itt még lehet valami pislákoló remény, hisz valami popegyüttes akár még fel is veheti ezt a Zeuszt zenekarnévként. Kár ezen siránkozni, mert tényleg csak nevetségessé válik az ember. Én tehetetlenségemben csinálom még, ahogy egy balesetben felborult autónak is forognak a kerekei. Egy darabig.

Krasznahorkai: Az én esetemben semminek nincs irodalmi formája. A saját irodalmamat kifejezetten deskripciónak tekintem. Nem tartozom azok közé az írók közé, akik úgy érzik, hogy kitalálnak és megírnak egy történetet, amelyben ők irányítják a dolgokat. Egyszerűen arról van szó, hogy a lét homályában rekedt karakterek a maguk sorsával és történeteivel bekéredzkednek a valóságba, ebben pedig tudok segíteni nekik, mert értek a szavakhoz. A világunkba vezető kaput ugyanis a szó jelenti a számukra. Tulajdonképpen csak egy scriptor, egy írnok vagyok, akire rá lehet bízni egy történetet vagy sorsot, mert megtalálja a megfelelő kifejezéseket. De ezt a megfogalmazást is egyből meg kell torpedóznom, mert nem igaz, hogy keresem és megtalálom a kifejezéseket. Ezek a valóságba belépni akaró hősök ugyanis maguk mondják a magukét. Úgyhogy még a szavakat sem nekem kell kitalálni.

Kérdező: Hallja a beszédüket?

Krasznahorkai: Állandóan, és akkor most képzelje el, milyen élet jutott nekem. Szavak, szavak, szavak, szavak… Milliónyi, milliárdnyi szó. Csoda, hogy egyáltalán működik a két énem. Az egyik, amelyikben folyton beszélnek, és a másik, amelyik ezt mind hallja, és olykor lejegyzi. Irodalmi formába önteni? Hogy? Semmiben nem én döntök. Ők diktálnak, én lekörmölöm.