Itt a tegnapi szövegem átjavítása. Most már elfogadható?

Na rászántam egy csomó időt és átjavítottam. Megpróbáltam minden hibára figyelni, amit tegnap felsoroltatok, csak kimoderálták a kérdést..:/

Szóval most van egy javított változat. Ugyanúgy szeretném, hogyha most is szólnátok, ha még mindig van benne hiba, mert akkor még dolgozok rajta. A helyesírásra is ügyeltem, nem tudom, mennyire látszik majd meg benne..

Na akkor, akinek kedve van, az essen neki:)

Csendes dallam kúszott be akkor este a szobámba, felébresztett, majd elvarázsolt. Gyorsan kikászálódtam az ágyamból és elindultam a hang felé. Csak mentem és mentem, mint egy megszállott aki kizárja a külvilágot és csak egy valami létezik számára. Az ablakhoz értem, kibámultam és egy muzsikust pillantottam meg az utca közepén, lába előtt egy dobozkával, kezében pedig egy hegedűvel. Magamhoz vettem egy kis aprót, és rohantam le a ház elé, amilyen gyorsan csak tudtam. Amint leértem és megpillantom a férfit ismét lelassult a mozgásom, eltűnt minden és csak ő volt ott a csodálatos zenéjével. Odasétáltam hozzá, a dobozba dobtam az aprót majd leültem a mellette lévő padra. Csodás volt hallgatni, hogy milyen érzéssel telien és boldogan játszik. Minden egyes mély hang egy-egy könnycseppet csalt ki a szememből és minden magas hang összeszorította a szívemet. 40 perc ámulás után a férfi eltette a hangszert, fogta a dobozát, megnézte mennyi apró van benne, kicsit elmosolyodott, majd elindult. Pár másodperc múlva eszméltem csak fel és a férfi után rohantam.

-Várjon!-kiabáltam utána. Mikor odaértem és megfordult én a szemébe néztem és ismét elfogott valami. Csillogó barna szemeiben az ember el tud veszni. Látni lehetett benne a szeretetet, az őszinteséget és azt a varázslatot, amit a zenéjén keresztül ad át másoknak. Pár pillanat hallgatás után tudtam csak megszólalni:

-Holnap is jön?-kérdeztem halkan tőle, erre ő csak elmosolyodott és tovább sétált.

Másnap reggel szokásosan 6-kor ébredtem, kimásztam az ágyból, kicsoszogtam a konyhába, feltette a kávét, majd beálltam az ablakba figyelni, amint az emberek élik az életüket, sietnek, rohannak és nincs idejük magukra. Az egész napjuk be van osztva, mindig van valami dolguk, és legtöbb esetben elfelejtik, hogy kik is ők valójában. Olyan emberek, akik robot módjára csinálnak meg mindent, túlhajtják magukat, próbálnak megfelelni, megélni, életben maradni. Ezek az emberek gyakran olyanná válnak, amilyenné a külvilág szeretné. Próbálnak megfelelni mindenkinek és a saját énjük csak úgy eltűnik. Lesz belőlük egy szorgalmas kis méh a nagy kasban, aki a dolgát végzi a méhkirálynő parancsára. Majd a kávéfőző rotyogó hangja riasztott fel a reggeli elmélkedésemből. Miután megittam a kávémat, lefürödtem, felöltöztem és készen álltam munkába menni, pont mint más emberek, hirtelen eszembe jutott a tegnap esti férfi és a csodálatos játéka. Egy pillanatra majdnem megint elvesztem, de az idő nagy úr, én pedig majdnem késésben voltam.

A munkába való séta közben elgondolkodtam, hogy mi is volt az tegnap? Még soha semmi nem volt rám ilyen hatással. Ez csak zene, én pedig mégis teljesen más dimenzióba kerültem.

A munkába érve felhúztam a kötényemet majd egy jegyzettömbbel a kezemben rohantam az asztalokhoz felvenni a rendelést. Szinte mindenki kávét rendel ilyenkor és valami laktatót. Az embereknek még normálisan reggelizni sincs idejük, pedig az a nap legfontosabb étkezése. Gyorsan lehajtják a kávéjukat, megesznek egy fánkot vagy sütit és rohannak tovább.

Munka után szép lassan sétáltam haza, ahogy azt szoktam. Félúton rágyújtottam egy szál cigire, mondván, hogy jól esne egy, holott nagyon jól tudtam, hogy nem esne jól és nem is kellene, de a szokás nagy úr. Rágyújtottam, majd három slukk után végigfutott az agyamon, hogy mi is lehet most a tüdőmben és ezzel a gondolattal el is dobtam a cigit.

Mikor hazaértem és beléptem a lakásomba otthon érzetem magam. Ez az érzés olyan, mint amikor valaki egy helyen úgy érzi, hogy ott megtalálja önmagát, kötődik oda, szeret ott lenni és ott boldog. Ez is ritka az emberek életében. Gürcölnek, robotolnak és mégsem telik nekik egy otthonos szép lakásra. Kell egy hely, ahová az ember elvonulhat, egyedül lehet, önmagával foglalkozhat, megismerheti a saját személyét és nekem ez a hely megvan. Lepakoltam a cuccaimat, átöltöztem valami kényelmes otthoni ruhába, hiszen fontos, hogy az embernek a kényelme is meglegyen, majd lehuppantam a kanapéra, és olvastam. Szeretek olvasni, mert ilyenkor saját magam képzelhetem el a szereplőket, a helyszínt, a mozdulatokat, a szereplők beszéd közbeni arckifejezéseit… Mintha a saját filmem lenne amiben én is ott vagyok.

Este 6 óra volt. Az ablaknál álltam és figyeltem, amint az emberek már nem rohantak annyira. Megjelentek a szerelmes párok, egymás kezét fogva mosolyogva sétálgatnak. Felkaptam magamra valamit és lesétáltam. Leültem a padra és vártam a hegedűs férfit.

Fél óra elteltével megpillantottam a férfit a hegedűjével és a dobozkájával a sarkon befordulni. Izgatottan vártam, hogy ide érjen és újra hallgathassam a zenéjét. Meg is érkezett, lepakolt, majd mielőtt játszani kezdett volna a szemembe nézett és mosolygott. Mikor megszólaltatta az első hangot behunytam a szemem és teljesen beleéltem magam. Aztán elkezdtem azon töprengeni, hogy vajon ő mit érez amikor játszik. Mit jelenthet számára ez? Talán ebben találja meg teljesen önmagát? Az arcát figyeltem, ahogy a ráncai összerezdülnek minden hangnál. Ismét elkapott az érzés, hogy rajta, a zenén és rajtam kívül senki és semmi más nincs a világon. Könnyeztem és mosolyogtam. Miközben játszott lassan felém fordult és a végén úgy éreztem, hogy csak nekem játszik. Érzetem azt, amit ő érez és ehhez fogható nincs.

Miután befejezte összeszedtem minden bátorságom és megszólítottam. Elmondtam neki, hogy mennyire varázslatosan játszik, hogy mekkora hatással van rám és hogy szeretném megismerni. Meghívtam egy kávéra, szerencsémre igent is mondott. Elindultunk a kávézó felé, nekem pedig olyan érzésem volt, mintha mindenki minket figyelne. Így is volt, hiszen ez nem egy nagyváros, és az ilyen esetek ritkák.

A kávézóban egymással szemben ültünk, és én meg sem tudtam szólalni. Pár perc csend után-ami már lassan majdnem kínos lett- megkérdezte, hogy mit akarok tőle. Meglepődötten feleltem:

-Nem tudom.

Nem ez volt a legmegfelelőbb válasz tudom, de igazat mondtam. Fogalmam sem volt, hogy mit akarok tőle, csak azt tudtam, hogy szükségem van a beszélgetésünkre. Ő erre a válaszra elmosolyodott.

-Miért jött ki ma este?-kérdezte.

-Mert hallani akartam, ahogy játszik.-feleltem.

Megint elmosolyodott. Ezt jó jelnek vettem, habár csak félig voltam ott, a másik felem még mindig a padon ült, és hallgatta a hegedű hangját.

-Meséljen magáról.

-Hát..-kezdtem bele.- Élem az átlagos emberek átlagos életét.

-Nem. Engem nem az átlagos élete érdekel.

-Akkor mi?-kérdeztem meglepetten. Hirtelen azt sem tudtam, hogy ez mit jelent.

-Engem maga érdekel. Az élete, ami csöppet sem átlagos.

-Oké. Nos, én vagyok az az ember aki reggelente figyeli mások rohanását, életét, arcát és próbálom megfejteni, hogy ki miért van itt.

-Hisz a sorsban?

-Igen.

-Az jó. Hinni is kell. Valamiben kell hinnie mindenkinek.

-És maga miben hisz?-kíváncsiskodtam.

-Mindenben ami létezik, amit érzek vagy elképzelek.

Hirtelen nem jutottam szóhoz. Ilyen válaszra az ember mit mondhat?

Megittuk a kávénkat, kisétáltunk az üzletből, majd megálltunk a járda közepén.

-Holnap is jövök, kint lesz?-kérdezte.

-Hát persze!-feleltem mosolyogva.

-Akkor holnap! Jó éjt!-búcsúzott.

-Jó éjt!

Elindult, én pedig követtem a szememmel, ahogy egyre távolodik, majd befordul a sarkon és eltűnik. Azon morfondíroztam, hogy neki milyen lehet az otthona? Egy régi faház? Vagy egy panellakás enyhe fénnyel, telis-tele kottákkal? Hol lakhat? Csak reménykedni tudtam, hogy következő este majd kiderül.

Másnap reggel úgy ébredtem, hogy itthon akarok maradni így betelefonáltam a munkahelyemre, hogy nem tudok menni. Nem szerettem hazudni, de vannak ezek a kegyes hazugságok és én most éltem vele. Ismét az ablakban álltam és figyeltem az embereket. Most kivételesen nem a rohanásuk és robotolásuk futott végig a fejemben, hanem az, hogy miben lelhetik az örömüket. Mikor látszik rajtuk az, mint ami a hegedűs férfi arcán látható, miközben játszik. Minden ember más, más érzésekkel, vágyakkal, álmokkal, személyiséggel, élettel, barátokkal és családtagokkal, és mindaddig mások is leszünk, míg törődünk magunkkal. Ha hagyjuk sodorni magunkat és csak a munkának élünk idővel eltűnünk. Nem leszek olyanok mint régen. Nem tudunk felhőtlenül nevetni, nem örülünk mindennek, ami van. Vegyük a levegőt: egy természetes dolog, ami nélkül nem tudunk élni. Észre sem vesszük, hogy amint más helyen vagyunk, a levegő is változik. Csak akkor becsüljük, amikor valaki egy kád vízbe dugja a fejünket arra várva, hogy megfulladjunk. Abban a pillanatban egy olyan dologért küzdünk, ami természetes. Ami megadatott csak úgy, ingyen, mondhatni ajándékba, de elfelejtjük megbecsülni, sőt még szennyezzük is. Ahhoz, hogy ezt valaki észrevegye egy pillanatra meg kell állnia. Le kell csendesednie, és csak a világra és önmagára koncentrálni. Ha ezt megtesszük, sok mindent észre fogunk venni magunk körül, mint például, hogyha csak az elvárásoknak élünk, mindent kihagyunk. Minden jót ami szintén megadatott. Legtöbbször olyan dolgokat, amik csodálatosak és ingyen vannak.

Délelőtt volt, sütött a nap, nekem pedig nem volt kedvem bent ülni ezért úgy döntöttem, jót tenne egy kis séta. Elindultam ki az utcából, élveztem az enyhe szelet és a napsütést, hallgattam, ahogy csiripelnek a madarak és örültem, hogy tavasz van. Ez az év legszebb évszaka. Nincs forróság, sem fagy, minden színes, virágokkal teli, vidám, és szinte az idő kéri az embert, hogy menjen ki és élvezze amíg még lehet. A belváros utcáin sétáltam, amikor megláttam egy ismerős alakot. A hegedűs férfi volt az. Utána rohantam, üdvözöltem, majd vele együtt sétáltam.

-Merre tart?-kérdeztem.

-Hazafelé.-felelte.

-Elkísérhetem?

-Hát persze.

Egy kis csend után végre megszólalt ismét:

-Csodás napunk van, nemde?

-De. Tényleg csodás. Nem is bírtam bent lenni.

-Én sem.

Amikor a házához értünk csodálkozva láttam, hogy nem egy öreg faházban lakik, hanem egy nagyon szép, Viktoriánus korabeli családi házban.

-Bejön?-kérdezte.

Annyira örültem, hogy felajánlotta.

-Hát persze.-feleltem mosolyogva.

Na így ennyi:)

Várom a kritikákat!

Köszönöm:)