Hogy lehet ezt rendesen lereagálni?

Egyrészt nem tudod, hogy mikor fogsz meghalni. Tehát nincs olyan, hogy utolsó mondat, mert nem tudod, hogy melyik lesz az utolsó! A haldokó vagy nyökög, vagy nincs is magánál már. Olyan nincs, hogy egyszer csak meghalsz! Az csak a filmekben van!

Akik körülötte vannak azok lelkileg már vagy belefáradtak, főleg, ha hosszasan haldoklik valaki, vagy már annyira kimerültek lelkileg, hogy fel sem fogják, mi történik, de általában sírnak, ha beáll a halál. Az életben olyan a legritkább, hogy valakinek a halálos ágya körül ülnek és ő szépen meghal. Ilyenre szinte zéró az esély! Vagy álmodban halsz meg, vagy nem is vagy már magadnál, de előbb mindenképpen katatón állapotba kerülsz, ami minimum mentők kihívását jelenti! tehát egy haldokló ember nincs egyedül sosem, mentők, orvosok veszik körül, mert a hozzátartozó hívja őket.

Aki beteg, főleg a rákos stb... tehát tudja, hogy végstádiumú az kórházban van, gépeken, vagy megfigyelés alatt. Tehát nem otthon fekszel és haldokolsz.

Na ez a valóság, minden más írói bullshit, tehát nem valóságos. A legtöbb ember kórházban hal meg (már ha haldoklásról beszélünk és nem hirtelen, előre nem látott halálról) és reggel, vagy napközben telefonon értesítik a hozzátartozókat a halál tényéről, aztán ha belefér elviszik a hullát, ha nem, akkor a hullaházban tárolják (ezért külön kell fizetni). Be kell menni a zárójelentésért és az ingóságokért a kórházba. Mivel nem lehetsz bent folyamatosan ezért nem is tudsz a haldokló mellett lenni. Ezért nem is tud végső mondatokat mondani. Már jó előre elbúcsúztál tőle, sőt, ha mondjuk 1-1,5 hónapot végstádiumban kórházban van elfekvőben,akkor már elindul az elengedési folyamat és nem is ráz meg annyira a dolog, mintha mondjuk otthon hirtelen összeesne és meghalna pl infarktusban valaki.

Nekem egy élményem, emlékem van erről, amikor a nagymamám meghalt. Én nem tudtam, hogy gyakorlatilag meghalni jött hozzánk, mert még kicsi voltam. Tudtam, hogy el kell búcsúzni tőle, de arról nem, hogy nagyon beteg volt és fájdalmai voltak sokáig, így én nem sajnáltam, csak azt gondoltam, nagyon fáradt. Odamehettem hozzá, és adtam neki egy rajzot. Ő mosolygott rám, nem beszélt, csak nagyokat szuszogott. Anyukámon éreztem a feszültséget, de nem láttam sírni, sem előtte, sem utána. Fogtuk a kezét. Csend volt a házban. Kiküldtek engem és a két testvéremet a szobából, ők súgdolóztak, leskelődni, hallgatózni próbáltak, de ők sem sírtak, csak éreztem rajtuk, hogy most valami nagy baj történik.

Van egy másik esemény, amikor a nővérem majdnem meghalt szülés közben, otthon. Nagyon vérzett, nem akart elállni sehogy. Fogtam a kezét, és ő nagyon izgatott lett, bár nem mozdult. Azt mondta, hogy hatalmas boldogságot, eufóriát érez, szinte nevetett. Én megrökönyödtem, és csak annyit tudtam mondani, hogy minden rendben lesz, tarts ki. Simogattam a fejét. Amikor a mentősök vitték, belefeledkeztem az arcába, ami olyan sápadt volt, mint egy nyúzott állat száraz bőre, azt hittem, a liftben látom utoljára őt. Azt hiszem, ha nem lett volna remény, akkor is a torkomon akadt volna a szó. Nagy ürességet éltem meg, mintha lógtam volna a levegőben, mint egy gazdátlan szatyor, amit elsodort a szél.

Biztos emberfüggő, de én leginkább azt tapasztaltam, hogy kell idő ahhoz, hogy elinduljanak a könnyek egy ilyen eset után.

Segítőként a legjobb, amit tehet valaki, ha nem viszolyog a másik kiszolgáltatott állapotától, gyengeségétől, megérinti, meghallgatja a haldoklót. Van, akinek ez jön magától, de biztos vagyok benne, hogy mások, a saját feldúlt érzelmi állapotuk miatt, inkább kiviharzanak, ha szembesülnek a halál közelségével, tagadni próbálnak. A férj pl. a második esetben teljesen leblokkolt, meg kellett neki mondani, hogy mit csináljon, fogja, melengesse a kisbabájukat, és messze várakozott, rá sem bírt nézni a feleségére, mert egyszerűen földbe gyökerezett a lába, meg sem szólalt. Kész csoda, hogy aztán összeszedte magát annyira, hogy elvezessen a kórházig. Rémes volt.

A karakteredtől függ, hogy reagálja le. Másként reagálsz te is, én is, más is.

Ha a karaktered megfelelően árnyalt, felépétett, több dimenziós, le fogja tudni reagálni.

Az első megállapításomhoz eszembe jutott egy kis részlet, amiben pont azt próbáltam megfogalmazni, hogy nem mindenki reagál "elvárt" módon a halálra.

"Komor, fekete pokróc hull a pislákoló lelkemre. Állok, nézem az ismerős és ismeretlen arcokat. Van, aki a szemét törölgeti, más csak bámul maga elé, némelyik rosszalló pillantásait dobálja felém. Vajon min merengenek? Fáj, hiányzik nekik?

Megdöbbent, ahogy az emberek képesek magukra ölteni az álarcot még ilyekor is. Azért teszik, mert elvárják tőlük? Miért kellene könnyekben kitörve ordítanom? Mert elvárják. De én nem tudok. A gyász tompa élével próbálja meg kivágni belőlem a szívem. Ők sírnak, én nem. Siratják azok, akik életében nem nevettek vele. Engem pedig felold a búcsúzás sava, miközben némán meredek az emberre a koporsóban, aki mindent jelentett nekem."