Kaphatnék véleményt az írásomról?

Ez lenne:

A szobában sötétség honolt, egy csöpp napfény sem jutott be. A régi anyagokkal és papírokkal eltakart

ablakok, az elreteszelt ajtó, a szanaszét heverő tárgyak és az állott szag arra következtetett, hogy már jó

ideje nem törődött senki sem a hellyel, még az sem, aki bent tartózkodott. Egy vértócsa közepén ült,

kezén hat mély vágás, és megannyi papír hevert szanaszét körülötte kusza írásokkal. Hosszú sötét

hajába beleszáradt a vér és egy lenge fehér alsó ruházatot viselt.

Szemei lassan kinyíltak, s mintha csak maga előtt látná a férfi tökéletes, világosbarna hanfus alakját,

nyúlt, de nem volt ott semmi. Már rég nem volt ott. Négykézláb előre mászva marta kezei közé az ott

heverő piros szalagot, és temette bele az arcát.

Megint nem sikerült, még hatodjára sem!

Annyiszor próbálkozott sikertelenül, ezért belülről emésztette a bűntudat, a kétségbeesés és a fájdalom.

A gyűlölet önmaga iránt felemésztette belülről, és a teljes összeomlás szélére sodorta őt. Tehetetlen

volt, pedig annyi mindent kellett volna még megtennie, annyi lehetőség volt! Mégis a remény ott élt

benne, hátha felbukkan és elmondja, hogy még itt van és soha többé nem hagyja el, de egyedül maradt

még hosszú percekig, akár órákig.

Forró könnyei lefolytak íves arcán és beitta őket a szalag, így szakadtak ki belőle a kimondatlan,

gyötrelmes szavak, amik a szívét s lelkét nyomták.

Elfeküdt a földön és összehúzva magát, magához szorította a kezeit. Sírt, de nem adott ki semmilyen

hangot, csendes volt, de keserves.

Mintha mázsásak lennének a tagjai, már-már húzta maga után őket, ahogy átbotorkált a túlsó szobába

és a dézsa víz fölé hajolva jött rá, hogy még mindig ugyanúgy vélekedik magáról, mint négy éve.

Undorító vagy.

Lehámozta magáról ruháját és egy szappant vett fel a földről. Belemártotta a vízbe és átdörzsölte vele

magát, hogy minden piszkot és vért lemosson magáról. Megfogta a dézsát és nem törődve a fa padlóval

magára öntötte a vizet, ami, mintha minden bűnét lemosta volna. Felkapva egy rongyot áttörölte magát

és úgy ahogy volt, visszament a szobába, - kikerülve a vértócsát - átlépdelt rajta és a többi rongy alól

egy teljesen tiszta, hófehér hanfut húzott elő, a szokásos sötétzöld helyett. Felvett egy alsó ruhát, rá a

széles ujjú anyagot, és a haját megfésülve, összekötötte a piros szalaggal. Az ablakhoz lépett és letépte

az anyagokat, s a hirtelen jövő fénytől összezárta a szemeit. Pár pislogás után a tükröződésben

megpillantotta magát.

Lin RuoGuang, te vagy az?

Természetesen ő volt az, mégis, mintha kicserélték volna.

Hátrébb lépett, majd elhúzta a reteszt az ajtón és kinyitotta. Felhúzta a csizmáját és kiment a levegőre,

olyan volt, mintha egy új világba lépett volna. Elbűvölő, gyönyörű és kellemes. Nem sietett, minden

megvárta, főleg ő. Kimérten sétált, és akaratlanul is rá gondolt és arra az éjszakára. Lélekszabdaló és

fájdalmas éjszaka volt, mikor magára hagyta.

***

Lin RuoGuang mosolyogva nézte a hatalmas tavat, amin tükröződött a Hold fénye. Emlézetes volt,

akárcsak a fiú arca, mosolya, tettei és nevetése. Már látni akarta, hiányolta a jelenlétét s úgy érezte már

nem bírja nélküle.

Gallyak reccsentek mögüle és a mosolygó, rövid hajú, barna hanfus fiú jelent meg. Úgy tűnt, hogy

semmi gondja, de a szívét fekete köd lepte el és már rég szennyezett volt, a lelkét gyötrő gondolatok

nyomták, de ő csak mosolygott.

Lin RuoGuang felkiáltott. — ChunDu!

A szólított megragadta a másik sötétzöld ruháját és maga felé fordítva félelemmel telve a szemébe

nézett. Azt mondta neki, hogy mostantól egyedül kell tovább mennie.

— Nem lehetek veled. Tudom, hogy fáj, hisz nekem is, de mi ebben az életben nem lehetünk együtt, talán

majd egy másikban. Nekem olyan feladatom van, amiben te nem szerepelsz. Jobb lesz nekünk külön,

hogy mindketten boldogok lehessünk.

A hosszú hajú arcára simított, akinek a válasza csönd volt. Nem tudott megszólalni, nem is volt mit

mondania, hisz nem volt szükség rá, ő csak útban lett volna. Majd' megszakadt belülről, hogy barátja így

gondolja. Úgy érezte felesleges és értelmetlen a lénye maga. A másik gyengéd érintése szakította ki

bántalmazó gondolatai közül.

— Nem a te hibád, ez az övé.

Elengedte és egyedül hagyta Lin RuoGuangot, ki abban a pillanatban darabokra tört, mert tudta, hogy

most hagyta, hogy barátja, s egyben titkon őrzött szerelme elhagyja őt, hogy a saját mocskában várja a

halált, ami ott leselkedett körülötte. Egy ideje már várta, hogy lecsaphasson.

***

Haladt az úton, egyenesen a tó felé, hogy még egyszer, s talán utoljára felidézhesse az emlékeket, amik

marták őt, de mégis oly' kedvesek voltak számára. Kedvese lágy érintése, szenvedélyes csókjai és az

elsuttogott "szeretlek" szavai, mik felhevítették testét és a boldogság ezer árnyalatával színezték arcát.

Ezek ma már csak emlékek voltak, miket soha nem élhetett át újra.

Hiányzott neki, vágyott rá, szinte létezni is alig tudott nélküle, még ha élt is, belül már rég halott volt.

Emlékezett ragyogó, barna szemeire, amik lassan vesztették el fényüket, és ott, a jégen térdelve, a

karjaiban tartva barátját teljesen kihunytak. Arca kifakult, de mosolygott és utoljára szólalt meg.

Együtt megyünk a pokolba.

Tisztán emlékszik a hangjára, a tekintetére és a mosolyára. Amint szemei lecsukódtak, ő könnyek közt,

sírva arra kérte, hogy ébredjen fel, még ha ő volt az, aki leszúrta. Kegyetlenül megölte szerelmét, még is

ő az, aki gyötrődik és szenved.

Ennek nem így kellett volna lennie!

Lin RuoGuang - még ha tudatában is volt borzalmas tettének - elmosolyodott a boldog emlékektől és

hátat fordítva a tónak eltűnt a fák között, hogy egy másik életben együtt lehessen kedvesével. Nekik is

kijárt a boldogság, amit jogosan követeltek a mocskos élettől, s talán most megkaphatják.

Minden választ köszönök.