Írtok kritikát?

Előbb erősítsd meg, hogy egészen biztosan ez az-e, mert a kereső sok találatot kidob:

[link]

"19. Század. Villő..."

Első pillantásra gyanús volt, hogy itt borul a bili, és bizony: a Villő személynév azért ennyire nem régi.

[link]

"...önmaga is nagy ijedséget jelent ahová belép"

Hogyhogy ijedséget? Ő ijed meg? Tőle ijednek meg? Nincs jól megfogalmazva. És egyáltalán miért? Oké, a könyvből elvileg kiderül majd, de ha semmi konkrétat nem írsz, azzal nem sikerül elültetni a bogarat az ember fülébe, így az érdeklődésének annyi, már vissza is tettük a könyvet a polcra.

"Milyen az a helyzet amikor a pusztító hurrikán szembesül önnön félelmeivel?"

Egyáltalán miért vannak félelmei a hurrikánnak? Már az érdekes lehet, hogy egyáltalán felismeri azokat.

"Nos igen, ez a saját történetem."

Nahát! Ha nem mondod, azt gondoltam volna, loptad a közértből. :)

"Amiben szó van rettegésről, rendetlenségről, házasságról, és szerelemről."

Egy tipikus ember tipikus élete. Csak a sorrendet kell megfordítani.

"Igyekeztem nem túl nyálasra írni, és nem túl egyszerű stílusban"

Hát ne is legyen nyálas, viszont bonyolítani nem kell. Törekedj az egyszerűségre, majd a feltárt mélységek kikényszerítik a bonyolult fogalmazást.

"Akkor rajta hát, kezdjünk bele!"

Csak tudnám, eddig mire vártunk? :)

"Csukva a szem, de hallgat a fül"

Nem rossz, nem rossz, de a hallgat annyira kétértelmű szó, hogy megzavar. A "de" éppen úgy lehetne "és" is, persze mást jelentene. Viszont ritmusában jó.

"Minden zaj ím elhal, elül..."

Ez ritmusában nem passzol az előzőhöz. Az "ím" elnyújtja.

"De zizzenő szellő fújja át"

Ez nem jó, az előzőekhez képest nehézkes, döcögős. A zizzenés egy pillanat az átfújás hosszú.

"Lelkén a rettenet dallamát..."

Kicsit ez is döcög.

"De most már tényleg vágjunk bele a lecsóba!"

Olyan vagy, mint a mozi. Tizenöt intro, mire elkezdődik film.

"...hogy egy hirtelen mozdulattal véget vetett az egyik befagyott mosollyal vigyorgó kép életének"

Értem már, mire gondolsz a "nem túl egyszerű stílus" alatt, de éppen ez az, amire semmi szükség. Ahhoz többet kellene írni a képről, hogy a megszemélyesítésnek értelme legyen. A gondolataid ide-oda ugrálnak. Először is nem egyértelmű, miféle darabokról van szó. Ez egy puzzle? Vagy már eleve össze volt törve a kép, és Villő sokadjára fut neki? Mi az a befagyott mosoly a képen? Ez egy portré? Festmény, metszet, fotó (dagerrotípia)? Semmit sem lehet tudni róla. Addig ne haladj előre a történettel, amíg valami magyarázatra szorul, pontosabban ne az esemény leírása közben meséld, hogy "ja, mellesleg ez ilyen és ilyen". Ha körül kell írni valamit, álljon le a történet. Amint tudunk mindent, ami a megértéshez szükséges, haladjon tovább. Akárcsak a versnél, itt is fontos a ritmus. A hirtelen cselekvésnél minden gyorsan történik, nincs helye a körülírásnak. Ezért kell előre tisztázni, miről is van szó. Vagy meg lehet fordítani: Villő először összetör egy képet, aztán a hirtelen cselekvést felváltja a nyugalmi állapot, amikor az ő nézőpontján keresztül bemutatod, mi volt a képen, mi váltotta ki az indulatot. Mivel a lány főszereplő, a spontán dühroham kevés lesz. Nem jó csak kívülről láttatni egy főhőst, különben nem lehet vele azonosulni. Bemutathatod akár fél-egyoldalas megfogalmazásban is, mi húzza fel annyira, hogy végül összetöri a képet. Érződjön a szereplő és a kép közötti konfliktus ami valójában a szereplő fejében játszódik, csak ráprojektálja a képre (meg a rajta lévő személyre).

"Fortyogó dühe utolsó villanásai egy képet raktak össze a tizennégy éves gyerek fejben."

Megint a cselekvés közben mutatod be, hogy ő egy tizennégy éves gyerek, ráadásul ezzel fölöslegesen ismétled az alanyt, hiszen már nyilvánvaló, kinek fortyogó a dühe. Annál többet érdemelne, hogy elővezesd ezt az érzelmi hullámvasutat, aminek a végére a fortyogó düh nem csak üres szó lesz, hanem tényleg át lehet érezni.

"Egy képet amin Jázminrizzs karok és lábak nélkül hever a padlón és könyörög, kímélje meg az életet."

Ezt alig lehet kihámozni. Jázminrizzs az valaki? És "életét" akar lenni "életet" helyett? A helyesírást nem részletezem; nagyon sok elírás van a kevés szövegben.

"Ő azonban nem kegyelmez."

Ki? Villő? Ha kiderülne, ki vagy mi akar lenni a Jázminrizzs, talán ez sem volna kérdés.

"Olyan mint nyolcadik Henrik. Hideg és gyilkos."

Tudod is te, milyen volt nyolcadik (azaz VIII.) Henrik… Mivel a beígért 19. század egyelőre még hangulatában sem köszön vissza ebben a szösszenetben, elég visszásan hangzik ez a hasonlat. Narrátorként igyekezz tartózkodni az ítélkezéstől, beleértve a saját szereplőidet is. Határozzák meg őket a cselekedeteik, gondolataik, érzéseik, szavaik.

"Épp idáig jutott nagynénje borús jövője boncolgatásában, amit mellesleg ő fog megpecsételni"

Még azt sem tudtuk, hogy van nagynénje, de már annak a borús jövőjét boncolgatjuk? És mi ez a hirtelen jövő idő? Nem mintha érdekfeszítő lenne, hiszen alig olvastam pár mondatot, a nagynéniről most hallok először. Csak találgatni tudok, de ehhez, mint olvasónak se időm, se kedvem. Nincs miért izguljak a főhősért. Ezért kellene több (és egyszerűbb).

"Zavartan toppant meg amikor a zilált külsejű barátnőjét észrevette ahogy haragtól ki pirulát arccal, kétségbeesetten rakosgatja az immár felismerhetetlenségig torzult és szakadt kép darabkáit egymás mellé."

Itt már annyira sem figyeltél a fogalmazásra, mint eddig. És még mindig: egy cselekményes mondatban a sok infó. Az lenne a lényeg, hogy ezt szét tudd választani.

"Sziasztok remélem valakinek tetszik amit írtam, és ha szeretnétek, hogy folytassam, hogy tényleg tovább írjam, és hogy tényleg borzongató legyen, akkor likeoljátok. Ha lesz legalább egy ember, akkor felteszem a következő részt."

Hát, ez az… A like-gyűjtemény fontosabb, mint maga az írás. A mennyiség is elárulja. Keveset adsz, sokat ígérsz, sokat remélsz. Tényleg írd tovább, tényleg írd újra, tényleg olvasd át, írd át megint, olvass sok szépirodalmat, tájékozódj a szakirodalomban, és akkor egy napon talán tényleg borzongató lesz az írásod. Az az egy ember, akiért folytatnád, te magad legyél (legalábbis egyelőre). Persze, csak ha szívesen írsz.

"...jóval megfontoltabb és tapasztaltabb volt."

Rendben, de akkor úgy is legyen. Klasszikus esete a "ne mondd, hanem mutasd"-nak.

"Villő nem volt mintaszerű szív-hölgy."

Ez is. Miben nyilvánul meg? Felsorolsz párat, de az kevés. Például hat testvérből a negyediknek lenni miért akadályoz valakit abban, hogy mintaszerű szív-hölgy legyen? És egyáltalán miért kellene annak lennie, amikor nem szerelmes abba, akit neki választottak? Te, mint narrátor nem a 19. században élsz. Add valakinek a szájába a miért-et. Az egyiknek ez a véleménye, a másiknak az. A kettő ütközik, ott a konfliktus, ami minden történet mozgatórugója. Nem dumálni kell róla, hanem bemutatni: szerepeltetni a karaktereket. Beszéljenek. Legyen habitusuk, amiről rájuk lehet ismerni. Gondoljanak. Lássunk bele a fejükbe (de legalább a főhősébe).

"...maga a fénykép csupán egy hatalmas mézes mosolyt ábrázolt..."

Az első fejezetben még befagyott mosoly volt.

"Tudta hogy mindíg a drámai pillanatokat kell megragadni a nagy dolgok megtételéhez."

És ezekből lesznek azok a bizonyos nagy dolgok, amiket végül lehúzunk a vécén. A nagy cselekedetek szülhetnek drámai pillanatokat – a regényekben valóban gyakran így működik. Fordítva viszont nem feltétlenül igaz, ahogy itt sem, mert ironikus módon éppen ez a mondat öli meg a szóban forgó dolog nagyságát.

"...könnyektől maszatos..."

A könny tiszta, attól semmi sem lesz maszatos. Ha már piszkos az arca, nem a könnytől, azt legfeljebb elkeni rajta.

"A lány megértette végre hogy a fiú nem szavakkal akar vigasztalni..."

Nem megértette, hanem félreértette. Mert a nagy dolgos mondatból kiderül, hogy a fiú számító, és nem érzésből cselekszik, hanem megjátssza magát. Hát ezért öngól az a fellengzős mondat.

"...úgy viharzott ki a szalonból..."

És a végére: ez az első pillanat, amikor kiderül, miféle környezetben játszódik a cselekmény. Addig kb. olyan, mint a fehér háttérben mozgó rajzfilmfigurák. Most sem sokkal több, mert hogy milyen a szalon (milyenek a bútorok, képek a falon, besüt-e a nap vagy gyertyák égnek), abból semmi sem derül ki.

Sokkal többet kellene bemutatni, mire idáig eljut a történet. Mi a lány baja a képpel? Mi készteti arra, hogy összerakja majd összetörje? Milyen a viszonya azokhoz a személyekhez, akik hozzá akarják kényszeríteni ehhez a fiúhoz? Milyen körülmények között élnek most? Milyenben éltek régen? Milyen a lány öt testvére (kontraszt ahhoz, hogy értsük, mit jelent nem „mintaszerű szív-hölgy”-nek lenni – hozzáteszem, ez a kifejezés is erőltetett), kiféle-miféle az a nagynéni meg a Jázminrizs stb.

És ha lehet, vond vissza a beígért nem túl egyszerű stílust.