Mi a véleményetek a könyvemről?

Lényegesen jobb (több), mint az előző, de még mindig jócskán lehetne bővíteni és igazítani.

Az első mondat akár ki is maradhatna. Persze te döntöd el, hogy a híreknek mekkora súlyt akarsz adni, de mivel a főszereplőd (gondolom, hogy Sarah, a Sally csak elírás) szoborként mered a képernyőre, akár lehetne a hírből is többet adagolni, hogy még inkább bele lehessen remegni. Aztán a második bekezdésben válik nyilvánvalóvá, hogy egy lány éppen nézi, és bizony ő is szorongatja a karfát. Az első mondatban még csak nézi (kicsit talán unatkozik, kell egy nyitójelenet), és emiatt meghal a feszültség. Látjuk a hatást, de nem igazán értjük az okát (még ha oly logikus is). Anyuka megjelenése pedig már átmehetne a harmadik bekezdésbe (reflektálva az előzőre, mert a gyilkos ugyanúgy rátörhetné az ajtót). Csínján élhetsz a hasonlatokkal, ahogy Karinthy rossz tanulója is (el)készült, mint a halálraítélt.

"...hisz régebben öt évig zongorázott"

Ez a "hisz" olyan, mintha egy emlékeztető lenne, holott, mint olvasó, most hallok róla először. Ráadásul attól, hogy valaki régen zongorázott, még nem okvetlenül szereti a zongoraszót (a "hisz"-ből az következik, hogy ez természetes). Sőt, a zongorás évek leírása alapján Sarah érzelmei meglehetősen vegyesek, ezért a "hisz", mint magyarázó kifejezés teljesen értelmét veszti. Hallgatja a zongoradallamot, majd visszaemlékezik a múltra. De ha csak egy ponttal két tőmondatba szeded, az is oké, mert olvasás közben lelassít, és átvezet a múltbeli eseményekre. A mondat olyan, mint egy hullámív: emelkedik, és süllyed. A vessző csak egy kicsi völgy, a pontosvessző nagy, de még nem ér a földig (laza tagmondatok összekapcsolásánál), a pont meg is töri a hullámvonalat. Sok tőmondattól döcögős lesz az olvasás, de ha jelenetváltás történik, akkor jól jön néhány tőmondat, ahogy egy autó is lelassít (index, tükör), mielőtt gázt adva irányt vált.

Kicsit talán túl hirtelen is tér vissza a valóság. Nem igazán eldönthető, hogy a sírás elfojtása csak a jelenre vonatkozik-e, vagy a múltból kíséri a lányt. Az utóbbi valószínűbb(nek érződik), viszont egy elfojtásból előtörő sírás nagyobb katarzis annál, semmint hogy egy mondatban letudjuk. Önálló bekezdést érdemelne (akár többet is), az előző meg megmaradhat a múlt kibővítésének. Mert önmagában a zongora, a sírás és annak elfojtása, a halott nagynéni már jó motívumok, amelyek segítenek egyedivé tenni a szereplőt. Megérdemelnék, hogy többet éljenek (még akár később is visszatérhetnek).

"Miután 12 éves korában megerőszakolta a megye legkörözöttebb bűnözője..."

Hoppá... azért ez sem mellékes tényező, sőt. Mindjárt érthetővé teszi a bőrkarfa szorongatását, a sírást, anya közönyének elviselhetetlenségét. Viszont éppen ezért már le lehetne írni anya berontása előtt. Még mindig a "ne mondd, hanem mutasd" elv. Például a hír átváltozhat homályos képzeletté. Vagy amikor nézi, eszébe jut ez-az arról a bizonyos napról (vagy óráról). Érthető, ha nem emlékszik mindenre, mert el vannak fojtva az emlékei, ráadásul az ebből leírt hiányos információk még félelmetesebbé is teszik a történetet. Amit leírtál, az inkább egy pszichológiai analízis, amolyan tényfeltárás, ami egyfelől nem érdekfeszítő, másfelől vitatható. Ha az E/3 mindent tudó narrátor tényeket akar közölni, esélyes, hogy azok vélemények lesznek, ráadásul olyan vélemények, amelyekkel nem mindenki ért majd egyet. Ha viszont ezeket az egyes szereplők gondolataiba adod, akkor mindig ott a kiskapu, hogy a szereplő emberből van, ezért tévedhet is, vagy a saját szemszögéből nézve igaza van, mert ő úgy éli meg. Sarah kis naiv fejjel gondolhatja azt, hogy ideje lenne már feldolgozni a traumát, míg mondjuk Stephen King Jessie-je (Bilincsben) közel negyvenévesen sem akar visszaemlékezni, annyira fáj neki. Holott a belső hangjai szerint egyedül a visszaemlékezés jelentheti számára a szabadulást jelenlegi helyzetéből.

"Kopp."

A hangutánzó/hangfestő kifejezés mindig legyen pontos. Egy szilánkosra törő bögrének nem ilyen a hangja.

A felugrásos, eséses pillanatnál megint csak közlöd, mi történik, de még a pontos okát sem lehet megérteni. Miért rémül meg valaki ennyire egy bögre összetörésétől? Érdemesebb lenne a főszereplő fejébe bújni. Valami kiváltja ezt, és a bögre törése csak egy utolsó csepp a pohárban. Írtad ugyan, hogy mindennél jobban retteg a zajos dolgoktól, de ezen könnyen átsiklik a figyelem, hacsak nem merülsz bele mélyen.

"...melyek nagy része veszélyesen meredezett felfelé."

Például ez az, amit Sarah nem csak nem lát, hanem még a lehetősége sem merül fel benne. Lényegtelen infó. Ha már összetört a bögre, érthető, hogy belelép a szilánkba, és innentől kezdve senki sem kíváncsi arra, hogy hány szilánk hever a padlón, és előtte mennyire volt rendezettnek nevezhető a szoba. Az az egy szilánk az érdekes. Meg talán az, hogy az ajtó be van zárva. Az mindenképpen lelassítja egy kicsit, amíg elfordítja a kulcsot, miközben a bezártság érzésétől még nagyobb pánik uralkodhat el rajta, és akkor érthetővé válik a baleset is. De mindez csakis akkor működik, ha a végigélhetjük a fejében zajló eseményeket, nem csupán leírod, amit egy külső szemlélő látna (ha ugyan jelen lenne). Ugyanebből az okból elég, ha csak a kórházban derül ki, hány darabba tört a szerencsétlen lány. Még az is lehet, hogy emlékezetkiesése van, így akár a kórház megjelenése is lehet meglepetés, meg az, hogy leesett a lépcsőn.

"Az a bizonyos dolog, mely később gyökeresen megváltoztatta életét."

Ennél egy egészen picivel legyen konkrétabb. Ez tipikus titokzatoskodás, amitől pont nem lesz titokzatos. Ráadásul pár bekezdéssel lejjebb már tárgyalod is. Miért nem mindjárt itt? Zuhanás közben. Nem az az érdekes, hogyan ütődik a korlátnak, meg a lépcsőfoknak, mert azt igazából senki sem látja (ő maga sem). Az érdekes, amit megél. A kórházban majd megtudja, mi történt. És ott már egy fokkal racionálisabban megpróbálhatja megemészteni a látomást (persze előtte nem árt, ha felfogja a jelenlegi helyzetét).

A kórházi jelenet eleve nagyon rövid. (Örülök, hogy felébredtél, kislányom, na csá, én mentem.) Egy ilyen baleset után arra is fel kell eszmélni, hogy a kezedet egyáltalán mozgatni tudod (akkor is, ha az nem sérült meg), nem hogy mindjárt a tévékapcsolót babrálod. Én legalábbis minden mást előbb fedeznék fel a kórteremben, mint a távirányítót (és a tévékészülék sem az elsők között szerepelne). Persze lehet a szereplő egyéni jellemvonása, hogy egyből a híreket kóstolgatja, de akkor alaposan járd körbe ezt a tulajdonságát, hogy érthető legyen, miért egyből a távirányítót találja meg.

"Testét elöntötte a forróság és a kötelességtudat kellemes érzése."

Én laza harmincöt év alatt egyszer sem tapasztaltam, hogy a kötelességtudat kellemes érzéssel járna. Még akkor sem, amikor már elvégeztem, mert a csekélyke jó érzés abból fakadt, hogy végre új vagyok rajta. Ha meg kedves a munka számomra, akkor eszembe sem jut, hogy mellesleg kötelesség is.

Ha az első fejezet a zuhanással ér véget, akkor a kórterem lehetne a második, és a lázálomban megjelent fiún elég lenne a harmadik fejezetben eltöprengeni úgy igazán. Persze a látomás résnyire nyit egy ajtót egy félelmetes szoba felé, amibe tudjuk, hogy be fogunk lépni – ettől válik félelmetessé. De még nyikorgasd egy kicsit azt az ajtót, mielőtt kitárod.

"Ekkor még nem tudta, mire is képes valójában."

Ez pedig megint ilyen titokzatoskodás.

Még néhány formaság:

"Ekkor az ajtó kinyílt és a kishúga, Sophie szaladt be kuncogva."

Be van zárva az ajtó. És ha egy szobai ajtónak netalántán két kulcsa is van, fura, hogy egyiket sem valamelyik szülő őrzi.

"– Mit csinálsz? – húga hangja..."

Nagybetű: "Húga". Csak akkor kisbetűs a közbevetés, ha nem új mondat, vagyis a "mondta, kérdezte, kiáltott, szólt stb." esetekben.

"Sally újra elindította a zenét."

Az előbb még úgy sírt, hogy az arcát sem törölgette (az ösztönök is dolgoznak: aki hagyja, hogy már az álláról csöpögjön a könny, elég bódult állapotban lehet). Akkor mikor és hogyan tudta kikapcsolni a zenelejátszót?

"Az idő múlásával egyre javult a helyzet..."

Mihez képest "egyre"? Fölösleges szó. Előbb derüljön ki, hogy elindult a javulás, majd utána egyre jobb lett. Bár ez az amit egy ilyen kaliberű erőszaknál nehéz elhinni. Érdemes átgondolni, hogy mekkora fába vágod a fejszédet, mert a főszereplő előtörténete sohasem olyan fa, amibe elég egyet belesuhintani. Ki kell vágni az egészet. És nem puffanhat nagyobbat, mint a végkifejlet (hacsak nem a teljes visszaemlékezés a végkifejlet). Ha nem tudod, akkor inkább találj ki egy az olvasó számára könnyebben emészthető élményt. Az enyhe sérelmeknek megvan az a veszélye, hogy másokból nem együttérzést, hanem "mit rinyálsz" reakciót vált ki, ami hosszútávon ront a helyzeten, így fokozza a bizalmatlanságot; tehát Sarah esetében jó alap lehet.

Előttem lévő elég részletesen kifejtette a dolgokat, én csak pár dologra hívnám már csak fel a figyelmet.

1. Irrális, hogy szilánkosra tört volna egy ilyen eséstől a csontjai. Oké, én nem tudom milyen könnyen törik a csont, mert nekem a szokásostól valamivel erősebbek (orvos mondta, nem csak hasraütés szerűen hangoztatom ezt), a csontjaim, így nem volt eltörve semmim se. Viszont én is két szintes házban lakok, estem már le lépcsőről. Akkor lenne elképzelhető csak ez, hogy ilyen eséstől szilánkosra történek a csontjai, ha nagyon erős csontritkulása lenne.

2. Megint az eséshez visszatérve. Ahhoz, hogy a vére kis tavat rövid idő alatt, ahhoz nagyon sok vért kell veszíteni, amibe már belehal. Ahhoz, hogy még érezze amint a vére egyből kifolyik alatta tócsaként nagyon intenzív vérveszteség kell. Azután meg hiába jön 5 perc múlva is a mentő, pótolják egyből a vért, belehalsz, mivel a szervezeted sokkot kap.

Hogyha rám hallgatsz, akkor átírod ezt a részt úgy, hogy elesik, valahogy beleírod, hogy elsötétült minden, legfeljebb még homályosan látta ahogy rohannak fel a szülei, de aztán elsötétült minden, pár másodpercig hallotta ahogy kétségbe eseten kiabálnak, majd csend.

Aztán jöhet a gyilkos szemszögéből lévő rész, hogy először ő se tudja mit lát, csak utána kezd kitisztulni a kép, hogy egy gardróbba van és a fiút nézi. Utána meg jönnek az események.

Nem tudom milyen szintű összeköttetést akarsz, hogy csak lássa a dolgokat vagy érzi is a gyilkos dolgait. Ha előbbi akkor ki kell venned a hús puhasága részt meg a vér melege részt.

De kíváncsi vagyok mi lenne a terv, hogy miként került oda a gyilkos észrevétlenül és várt egész nap. Aztán miként hagyja el a házat megint észrevétlenül.

A végét csak elrontottam.

Miután látta a gyilkosságot szerintem jöhet úgy, mintha hirtelen egy rémálomból ébredne, emiatt azt is hinné jó ideig, hogy ez csak álom volt. Ekkor logikusan ő se tudhatja, hogy tényleg megtörtént. Oké, tudósíthatnak a gyilkosságról megint a tvben, de a részleteket ott nem hiszem, hogy teljesen közölnének.

Mikor az áldozat arcáról mutatnak fényképet szerintem ott még próbálja megmagyarázni, hogy csak véletlen hasonlóság az egész és csak beképzeli biztos a gyógyszerek miatt, stb.

Kórházba meg szerintem mondják el, hogy agyrázkódása volt meg maximum az egyik keze vagy a lába tört el.