A Rocky (első része) mitől olyan jó, pláne klasszikus film?

Először is, az a filmelméletben egy elég régóta, legalább a hatvanas évek óta meghaladott dolog, hogy egy film csak akkor lehet jó, ha van valami "mély" mondanivalója, mivel ez a nézőpont elfelejti, hogy a film alapvetően vizuális, nem pedig elbeszélő médium, így a filmek olyan kulcsfontosságú elemei, mint az operatőri munka, vágás vagy mise-en-scène méltatlanul háttérbe szorulnak. Ezzel pedig elkövetnénk azt a bűnt, hogy kizárnánk az olyan auteur nagyságokat a filmművészetből, mint Lynch, Carax, Paradzsanov vagy Godard, akiknek jónéhány filmjéről szintén el lehet mondani, hogy nincs hagyományos értelemben üzenete/értelme, de ez nem változtat azon, hogy zseniálisan alkalmazzák a film médiumát saját művészi elképzeléseik megvalósítására. És őszintén szólva, szerintem valami inkább legyen felvállaltan mondanivaló nélküli, minthogy sekélyes, Coelho-szintű bölcsességeket adjon el grandiózus üzenetként.

A Ponyvaregény - szemben a Forrest Gumppal, ami kétségkívül egy kedves film, de számomra kissé giccses, fájdalmasan leegyszerűsíti az amerikai történelmet, megvalósításában túlságosan akadémista, hollywoodi bármiféle egyéni hang nélkül, és néhány ponton talán még káros is, elvégre ha belegondolunk Forrest minimális mértékben csinál bármit magától, így felelősséget sem kell vállalnia a tetteiért, ráadásul ezzel a mentalitással még jól is jár és sikeres lesz, de én ezt a típusú állampolgári passzivitást kifejezetten veszélyesnek találom, elvégre Magyarországon is milyen „nagyszerű” következményekkel járt… - mérföldkő a filmtörténetben, viszont nem feltétlenül a sokat méltatott és zseniálisan megvalósított non-lineáris narratívája miatt, elvégre azt már Tarantino előtt is megcsinálták néhányan az undergroundban, hanem mert megvalósította a tökéletes átmenetet a művészfilm és a közönségfilm között, győzelemre vitte a nyolcvanas években indult amerikai indie mozgalmat (Jarmusch, Soderbergh, Linklater stb…) és ezzel elindított egy új hullámot a cinephiliában. Valószínűleg nem sok olyan fiatal filmrajongó volt az elmúlt 25 évben, aki nem a Ponyvaregény hatására kezdett el érdeklődni a filmvilág „komolyabb” területei iránt, mint mondjuk a francia új hullám/left bank és haladt tovább a szürrealista mozgalom, a neorealizmus, Kurosawa, a free cinema és társaik felé. Ezt támasztják alá a filmesztétikai szakok statisztikái is, mára szinte sztereotípia, hogy Tarantino a „fiatal cinephilek elsőszámú rendezője”. A Ponyvaregény már csak ezért is jelentősebb a Forrest Gumpnál, ami örökség nélküli film, nem indított el új irányzatokat, nem inspirált olyan fontosabb kortárs rendezőket sem, mint PTA vagy Nolan, és olyan régi legendákra sem gyakorolt hatást, mint Lynch, aki a Twin Peaks harmadik évadában egy egész történetszálat szentelt a Tarantino előtti tisztelgésnek. Ha valami isteni erő segítségével meg nem történné tennénk a Forrest Gumpot, annak semmilyen hatása nem lenne a filmtörténetre, leszámítva Tom Hanks legikonikusabb alakítását. „Kissé” nagyképűnek hangzik, amit írok, de a két film általános kritikai elismertsége is ezt támasztja alá, nem véletlen, hogy a TSPDT évenként frissülő listáján a Forrest Gump épp hogy be tudott kerülni a top 500-ba, míg a Ponyvaregény kényelmesen el van a 64. helyen, a Bolond Pierrot és a Volt egyszer egy Vadnyugat között.

És most szubjektívebb rész következik: mikor kamaszként elkezdtem komolyabban érdeklődni a filmek iránt (ekkor még én is elsősorban az IMDb alapján tájékozódtam) és először láttam a Ponyvaregényt, egyszerűen eldobtam az agyam. A Mementó mellett ez volt az első film, amiben nem-lineáris elbeszélést láttam, a karakterek elképesztően menők voltak, meg úgy en bloc minden, a zenéktől fogva a kissé pop artos képi világig. Nem sokkal később láttam a Forrest Gumpot, amit már akkor is kissé csöpögősnek találtam és nem igazán nyerte el a tetszésem, pedig amúgy Zemeckist sosem tartottam rossz rendezőnek, még ha nem is sikerült szerintem túllépnie a szememben jóval tehetségesebb Spielberg utánzásán. Néhány évvel később felmerült bennem, hogy régen talán csak edgy tinédzser mivoltom miatt nem tetszett annyira, mint a lázadónak tűnő Ponyvaregény. Ekkor már nagyobb volt a filmes műveltségem, már ismertem és szerettem olyan rendezők filmjeit, mint Lynch, Kurosawa, Malick, Wong Kar-wai, Fellini, Bergman és kissé extrémebb fronton már elkezdtem felzárkózni Tarr Bélához és Tarkovszkijhoz is, az IMDb-ről is áttértem a frissen indult Letterboxdra, ahol sokkal szenvedélyesebb közösség alakult ki. Szóval úgy döntöttem, hogy adok még egy esélyt a filmnek, viszont ekkor még kevésbé tetszett, mint elsőre. Úgy láttam, hogy az amerikai történelmet lebutítja és egy sosem létezett konzervatív álomvilágot épít fel belőle, kisajátítja az ellenkultúra ikonikus pillanatait, ellenséges a polgárjogi mozgalmakkal szemben, a passzivitást helyezi előtérbe, pedig az állampolgárokat inkább bátorítani kéne, hogy bizonyos mértékig aktívabbak legyenek stb… Persze nem mindenki gondolja így, és lehet, hogy saját politikai meggyőződésem túlságosan befolyásolja a filmmel kapcsolatos érzéseimet.

Nem csak a tartalmával van problémám, mint korábban írtam, számomra a megvalósítása sem valami meggyőző. Fantáziátlan, steril, a snittek az esetek többségében fájdalmasan unalmasak, rosszabb esetben nevetségesen giccsesek, mint a kezdőjelenet a madártollal. Mintha nem is ember rakta volna össze, hanem egy érzelemnélküli gép programozás alapján. Minden másodpercre pontosan ki van mérve, mikor kell sírni, mikor kell nevetni, egyetlen őszinte mozzanatot nem fedeztem fel. Ezzel szemben a Ponyvaregényt még most is ugyanolyan jónak találom, mint annak idején, ha nem még jobbnak. A felszabdalt narratíva és az önreflexió még mindig működik, a párbeszédek továbbra is zseniálisak minden vulgaritásuk ellenére is, az operatőri munka tele van élettel, az utalások még viccesebbek, most, hogy már tudom, honnan szedte Tarantino mondjuk az aktatáska ötletét, és idősebben már jobban átjön a nihilizmus kritikája és a maszkulinitás dekonstrukciója is Travolta karakterében.

Azzal a kijelentéssel meg nem tudok mit kezdeni, hogy az „ilyen filmek” nyerik az Oscart, hiszen a példaként felhozott Birdman inkább kivételt jelent, egyike annak a kevés győztesnek, amelyik próbált elszakadni a megszokott hollywoodi sablonoktól. Az ilyen filmeket pont nem az Oscaron szokták agyondíjazni, hanem fesztiválokon, a Taxisofőr, a Ponyvaregény és Az élet fája is "csak" cannes-i Arany Pálma-győztesek.

Forrest Gumppal kapcsolatban felhoztad, hogy káros, mindezt a Ponyvaregénnyel szemben állítva.

Tehát a film, amiben non-stop káromkodnak, tele van vérrel, hullanak az emberek, erőszak van benne és drogoznak. Semmibeveszik a törvényt.

Őszintén, te olyan ember lettél, amilyeneket ebben a filmben bemutatnak?

Ha nem (ha igen az elég necces) akkor miért feltételezed, hogy a Forrest Gump káros? Az is "csak" egy film.

Értem, amiket írsz, van olyan része az írásodnak, amivel egyet is tudok érteni, de ettől ez még szubjektív. Ez a te véleményed és másik sok millió embernek is ez, de ugyanennyinek vagy többnek pedig az ellenkezője, annyi különbséggel, hogy az ellenkező véleményt valószínűleg nem fogadod el.

Plusz most felmentem a Letterboxd-ra és ott is magas értékelése van a Forrest Gumpnak, ráadásul a legmagasabb értékelésből van a legtöb rajta. Tehát részben még ellentmondásos is amit írsz, nem beszélve arról, hogyha egy film épphogycsak bekerül a top500-ba bármilyen listán az jó. Az rohadt jó!