Mi a véleményetek erről az "irományról"?

Már hosszú ideje egyedül volt. A harcok a dombon és a mezőn még mindig dúltak. A halál és a vér szaga eltömte orrlyukait, bekúszott a hajába, a ruhájába, a bőre alá. Minden porcikájában érezte.

A levegő kardcsörgéstől és halálhörgéstől volt terhes. Nem mintha másra számított volna. Nem ez az első harca. Arca izzadságtól, portól és vértől volt mocskos. Megnyalta kiszáradt ajkait. A vér ismerő fémes ízét érezte. Belenézett a kulacsába. A tátongó üresség fájdalmas pofonként érte. Ha vizet akar szerezni, le kell mennie a dombról, ami újabb vérontáshoz vezetne. Sok vér tapadt ma a kezére. Nincs már többre szükség. Nem volt rá oka, hogy még jobban bemocskolja. Ha nem volt már így is elég mocskos.

A bosszúját beteljesítette. A társai végre békében nyugodhatnak. A szeretteinek elveszése megállíthatatlan lavinaként zúdult rá. Olyan érzelmeket szabadított fel melynek senki és semmi nem volt képes gátat vetni.

A bosszúért mindent feláldozott. Testét és lelkét is eladta érte. Azt hitte mindent helyre tud hozni, hogy talán megéri kockáztatni. Túl későn vette észre a tévedését és túl nagy volt az ár, amit fizetnie kellett. Mindent elvesztett. A testvéreit, a társait, a barátait, a családját, az otthonát, de még a nevét is.

Egy senki volt.

Már csak egy üres porhüvely maradt belőle.

Egy érzéketlen fegyver.

Egy a sok közül, akik a Birodalom szolgálatában.

Teste kardokból készült. Vas volt a vére és tűz a szíve. Túlélt számtalan ütközetet és senki nem értette meg. Ott állt a kardok dombján a győzelemtől megrészegülve.

De az életének nem volt értelme. Az egész nem volt más, mint egy végtelen kovácsműhely.

A Testvérek háborúja, népének minden tartalékát felemésztette. Magát az embereket is, mielőtt azt az országot is magába olvasztotta volna a Birodalom. Őt mint sok más korabeli gyermeket elhurcolták, a felnőtteket mind egy szálig leölték. Férfiakat és nőket válogatás nélkül. Senki sem menekülhetett. A gyerekeket pedig vagy eladták rabszolgának, vagy katonákat neveltek belőlük.

„Mindent a Birodalomért! Mindent egy jobb világért!”-hajtogatták a nevelő tisztek. A családjára már nem emlékezett tisztán. Nincs rá szüksége. Mindig ezt mondták. Hiszen az ő családja már a Birodalom. Egy újabb hazugság a sok közül.

Hamar megtanulta, hogy a nála feljebbvalókkal nem éri meg ellenkezni, mert még a végén örül ha megússza harminc botütéssel. Rosszabb esetben elbúcsúzhat valamelyik végtagjától.

Nem volt más választása. Behódolt. Szép lassan elfelejtette honnan származik, ki is volt mielőtt idehozták erre a könnyektől, vértől, hányadéktól és egyéb mocskoktól bűzlő helyre. Az a maroknyi társa volt számára az életének egyetlen oka. Értük bármire képes volt, még ha be is kell mocskolnia a kezét. Értük megérte. Ők jelentettek számára mindent. Mindent amiért érdemes volt harcolnia. Velük valamennyire el tudott viselni bármilyen helyzetet, akármennyire kínkeserves is volt.

A haláluk végtére is az ő hibája volt.

Körbenézett, s ahogy szétnézett a mezőn észre vette, hogy egy szempár minden figyelmét neki szenteli. Már a harc előtt is viszketett mindene ettől a tekintettől. Mintha csontig hatolna. A zsoldosokat, akiket nemrég mészárolt le, még csak futó pillantásra sem méltatta.

Mikor végre megtalálta a szemek tulajdonosát elmosolyodott. Egy a húszas éveiben lévő fiúba akadt bele. Te jó ég! Hozzá képest még gyermek! Úgy nézett rá, mint aki most lát életében először árnyat. De mégis volt benne valami. Valami ami a gyermekkorára emlékeztette. Belenézett a szemekbe. Meglepő módon a fiú állta a tekintetét. Nem látott benne undort, de még gyűlöletet sem. Kedves fiú.

Ismét elmosolyodott, majd hanyag módon szalutált, nem kis meglepetés okozva ezzel a lenti fürkésző szempárnak, majd köddé vált.