Hogy tetszik a történetem (novella)? Szerintetek elküldhetném egy pályázatra? 18/L

Remélem átjön a mondanivaló. Nem szeretnék senkit megsérteni. A formázás csak a wordben látszik és ott minden ami az interjúhoz tartozik dőlt betűvel van írva, de szerintem anélkül is elkülöníthető a jelenbeli és az interjús beszélgetés.

Interjú az ostobaságról

A család kellemes, hangulatos kis nappalijában ülve az a gondolat jár az eszemben, hogy hogy kerülhetett ki ebből az ösztönző, meleg környezetből egy olyan fiú, mint amilyen az övék…volt.

- Tényleg feltétlenül kellettek azok a pontok? – kérdezi Gábor, a főszerkesztő, már most kimerülten az előttünk álló vita miatt.

- Tényleg, Gabi, tényleg? Nem érzed azt az érzelmi többletet, amit az a három pontocska hozzáad a mondathoz?

- Nekem az érzelmi többlet minőségével van bajom.

A kérdéseimen futok végig még egyszer, miközben az édesanya (igazából, ő is csak volt) teát készít nekünk.

R: Részvétem a gyásza miatt.

ÉA: Köszönöm. Megrendített minket, hogy elvesztettük Tomikát, de ennek így kellett lennie.

Furcsálltat ezt a választ az adott helyzetben, nem mintha az idióta fia valami fentebb célért adta volna az életét.

R: Mit gondol azokról a veszélyes trendekről, a fiatal körében, aminek a fia is az áldozata lett?

ÉA: Tudja milyenek a mai gyerekek. Minden idejüket a gép előtt töltik. Én sajnos nem vagyok egy modern anya, nem tudom, mit csinálnak azon a … hogyishívják … jútyúbon. Ha tudtam volna, megakadályozom, de próbálok pozitívan hozzáállni. Tomi mindig kíváncsi és érdeklődő, eszes fiú volt. Imádta a tudományokat. Szerintem ezt is egy kísérletnek gondolta.

R: Elnézést, de jól értem, hogy ezt egy tudományos kutatásként fogja fel, amit a fia tett. Hogy is mondjam, hogy felgyújtotta magát? Egy élő gyufa lett a gyerekből!

- Rebeka! Ilyesmit nem írhatsz!

- Miért? Igaz és vicces. Rendben, lehet, hogy kicsit morbid, de attól még vicces.

- Istenem…

- Csak olvasd tovább, jó?

Fájdalomtól és büszkeségtől csillogó szemmel néz rám a szerető anya.

ÉA: Gondoltam, hogy sokan nem fogják megérteni a mögötte álló gondolatokat és az elhivatottságát, az én drágámnak. Mindez azonban nem számít. Hiszen végül is elismerték.

R: Ezzel a Darwin-díjra utal, igaz?

ÉA: Igen, igen, arra! Annyira hiányzik, az én édes fiacskám, de mégis enyhít a fájdalmon a tudat, hogy az emberek felfigyeltek rá és még meg is jutalmazzák a munkásságát.

- Ezt te találtad ki! Nem mondhatott ilyet! – ez már Gábornak is sok.

- Komolyan ezt feltételezed rólam? Szerinted képes lennék ilyesmire?

- Rebeka, őszintén mondom. Nem lepődnék meg, ez pont olyan dolog, amit te írnál.

- Jó, ez igaz! – sátáni mosolyt villantok rá.

R: Tudja, hogy pontosan mit takar ez a „kitüntetés”?

- Mondd, hogy élőben nem tetted oda az idézőjelet!

- Mármint erre gondolsz? – kérdezem nyuszifület mutatva az ujjaimmal, fülig érő vigyorral – Szerinted?

Gabi csak a kezébe temette az arcát és a fejét rázta.

ÉA: Nem tudom pontosan, de Darwin egy tudós volt, úgyhogy gondolom, csak igazán okos emberek kaphatják meg ezt a díjat…

- Hol a többi? – kérdezi Gabi, megfordítja a lapot, hogy megnézze ott van-e a folytatás.

- Nincs – mikor ezt kimondom, elkerekedik a szeme, nem éppen erre számított. – Nem bírtam tovább. Kirohantam. Ne érts félre, szó szerint kirohantam a házból.

- Tehát most nincs anyagod, amit leadhatnál.

- Valójában, éppen egy cikken dolgozom az emberi ostobaság mértékeiről. Szerintem megér várnod rá.

- Rendben, Rebeka, de ez az utolsó alkalom, hogy kibúvót kapsz.

- Igenis, főnök! – mondom vidáman és az irodája ajtaja felé veszem az irányt.

- Rebeka még valami! - megtorpanok és visszafordulok – Miért nem mondtad meg neki az igazat?

- A tudatlanság néha nyugalom, és én nem akartam ezt elvenni tőle – a beszélgetésünk során most először komolyan és a vidámság mindenféle jele nélkül beszélek.