Milyen a novella amit írtam? Szerintetek érdemes lenne beküldeni egy pályázatra? 18/L

- Öt perce van! Teljesítse a feladatokat és megmenekül. Amennyiben az idő lejár és ön nem ért a próbák végére, meghal.

Rideg női robothang. Nem lepődöm meg, már csak ez maradt nekünk.

- 10 másodperc a kezdésig! Készüljön. 10…9…

Sosem gondoltam volna, hogy idáig fajulnak a dolgok.

- 8…7…6…

Nem számít. Megcsinálom a feladatokat és minden olyan lesz, mint régen. Sok mindent túléltem már, ez is menni fog.

- 3…2…1…

Félek.

- Rajt! – ordítja a fülembe egy dobhártyaszaggató sziréna.

Tántorogva indulok az első ajtó felé. Bár nekiesem, nem nyílik. Szinte hallom a múló másodperceket, így minden további tétovázás nélkül vállal rontok neki. Az ajtó enged, én pedig nyakig merülök a szobát elárasztó szemétben. Rothadás bűze csapja meg az orromat, a szemem könnybe lábad. Minden erőmmet latba vetve kúszok előre a mocsokban. A karomat, amit az ingem szabadon hagy éles tárgyak karcolják, és ami még fájdalmasabb, veszélyes hulladék savai marják. Fogamat összeszorítva érem el a következő terembe nyíló ajtót.

- Első szint teljesítve! – hangzik minden irányból.

Ám amint megérintem a kilincset rögtön vissza is rántom a kezem. A forró vastól máris égő, vörös hólyagok keletkeznek a kezemen. Másodszorra már számítva a fájdalomra sikerül bejutnom a szobába. A Pokolban találom magam. Mindenfelé égő benzintócsák ontják magukból az elviselhetetlen hőt. Futni kezdek, de a fojtó füst ötvenméternyi keserves vánszorgásra kényszerít. Mindenféle habozás nélkül rántom fel a harmadik ajtót.

- Második szint…! – de a hangot elnyomja a bezúduló jéghideg víz robaja.

Kétségbeesett kapálózásba kezdek, de már a végletekig kimerültem. A jeges víz megbénítja a végtagjaimat.

Majd elérve a tüzet bár kioltja azt, a jégdarabok olvadni kezdenek, gőz csap fel. Az első sokk hatása elmúlik, én pedig átúszom a következő terembe.

Ekkor ér az első felismerés, hogy ez időre megy, életre megy. Úgy lefoglaltak a feladatok, hogy nem volt időm foglalkozni az én egyre jobban fogyó perceimmel.

- Negyedik szint! Nagy levegő!

Nagy levegő? Mielőtt bármit tehetnék, kitárul az ajtó és minden elsötétül előlem. Fojtó füst áramlik ki a szobából, én pedig egyenesen beleesem. Könnyezik a szemem a maró füsttől és a teljes sötétség vesz körül. Gondolkodni sem tudok, ahogy az oxigén lassacskán elhagyja a tüdőmet, de nincs több, ami a helyére léphetne. Kábán és vakon tapogatózok előre, a kijárta felé. Már csak pár lépés van hátra az utolsó szobából. Mindjárt megmenekülök.

- Az idő lejárt!

Vége. Az idő lejárt.