Mondanátok véleményt az írásomról?

Sűrűn hullott a fehér hó. Az utcák kihaltak voltak, egy lélek sem volt kint ebben a hidegben , annak ellenére , hogy fényes nappal volt. Már-már olyan érzésem volt , hogy csak én létezem. Egyedül egy kihalt kis városban. Pedig tudtam, hogy ott vannak körülöttem, vegyesen, minde embere mind a fehérek. Még is egy kicsit elhitettem magammal hogy csak én vagyok és sehol senki. Élveztem a csöndet amely súlyosan a városra nehezedett. A hangulatot fokozta a vakító fehérség. Annyira egyhangú volt a táj, sehol egy fedetlen kis terület, sehol egy színfolt. Még én is beleolvadtam a tájba a szokásos fehér hosszú hajammal és ruhámmal.

Céllal látogattam meg ezt a helyet. A bosszú hajt. A perzselő vágy, hogy lássam az ő arcát eltorzulni attól a fájdalomtól amit én okozok majd neki. Csak el kellett képzelnem a kínnal teli arcát és máris adrenalin áradt szét az ereimben. Több mint 8 éve már és ez idő alatt csak ezért küzdöttem, erősödtem és kutattam, hogy beteljesítsem az ígéretem. És mindennek a napja ma jött el. Ma elkezdődik minden, minden amit eddig terveztem most megvalósul.

Kizökkentettem magam a gondolataimból és elindultam a főtér irányába. A szűz hón keresztül haladtam és lábnyomom megtörte annak sima felületét. Mezítláb sétáltam át a hideg utcákon án nem éreztem fájdalmat az izgalom miatt, másfelől mindig így mentem mindenhová így megszoktam. Ruhám ahogy húzódott utánam eltüntette lábam nyomát és kis árkot képzett a hóban. Ahogy haladtam mögöttem kis út képződött, mintha valaki eltakarította volna, de csak azon az egy kis útvonalon. Lassan a főtérre értem. Egy nagy terület volt amit házak szegélyeztek oldalról, s velem szemben a polgármesteri hivatal volt. A tér közepén egy hatalmas szobor állt, ami egy angyalt ábrázolt magasba nyújtott kézzel. Az egész szobor egy hosszú oszlopon állt ami márványból volt kifaragva. Szépen lassan megkerültem a szobrot, hiszen már itt vagyok, akkor nem kell semmit sem elsietni, a végén nem fogom örömömet lelni a bosszúmban. Komótosan odasétáltam a hivatal bejárata elé és felléptem a felvezető első lépcsőfokra. Becsuktam a szemem és koncentráltam. Nincs itt. Ez biztos. Összesen 78 ember tartózkodik itt. Nincs rájuk szükségem, eldobhatók.

Csak nyugodtan, higgadtan!-ismételgettem magamban és újra átszámoltam az embereket akik a földszinten tartózkodtak és szépen egyesével, úgymond magamhoz kapcsoltam őket. Máris jobban érzékeltem őket. Éreztem, hogy az egyik férfi épp ír, és éreztem, hogy egy nő épp visz valami nehezet,ami igen megterheli a karját. Úgymond egybeolvadtam ezekkel az emberekkel és meg tudtam volna mondani pontosan, hogy ki mit csinál. Aztán egyszerre csak mindenki összeesett, és már egy élőlény sem volt a földszinten. Mosolyogtam. Isten nyugasztaljon titeket,-motyogtam gúnyosan magamban- hiszen ti csak ártatlanok voltatok akik a fehéreknek dolgoztok, ez biztos jelent némi előnyt, hogy a lelketek a mennybe kerüljön. Eggyel följebb léptem a lépcsőn. Második emelet. 17 ember és 8 fehér dolgozott itt. Ez már egy kicsit bonyolultabb lesz. Ismét koncentráltam és hozzákapcsoltam magam az emeleten tartózkodókhoz. Kicsit tovább tartott de pár percen belül itt is mindenki halott volt. Elérkeztem az utolsó lépcsőfokhoz, ami egyben az utolsó emeletet is jelentette. Tudhattam volna hogy Ő itt lesz. Hiszen Ő nem lehet akárki még itt az isten háta mögött sem. Összesen 2 személy tartózkodott itt. Abból az egyik az volt akit én kerestem. Megtaláltam. Hirtelen rám tört egy kisebb hisztérikus roham. Egyszerre lett volna kedvem kikiáltani a Világnak a boldogságomat, de tudtam volna nevetni és sírni is. De erre még nem keríthetek sort. Még be kell fejeznem amiért idejöttem. Szépen elindultam befelé az épületbe. Egy gyönyörű fényűző hallba érkeztem meg, amit hatalmas piros szőnyeg borított és választási lehetőségként is szolgált. Mehettem jobbra balra vagy föl. Kikerültem a 8 hullát akik a hideg kőpadlón feküdtek. Testük még meleg lehetett hiszen csak nemsokkal ezelőtt öltem meg őket. Büszke voltam magamra, hogy tudok úgy is végezni emberekkel, hogy nem kell a kezem bemocskolnom vérrel. Így minden szép tiszta marad. Mindenkinek jobb. Elindultam felfelé a piros bársonnyal borított lépcsőn. Útközben kikerültem még pér halottat akiket a lépcsőn ért a vég. Némelyik fejjel lefelé feküdt, másik hanyatt. Megvetően néztem rájuk. Arcuk nem sokkról árulkodott, inkább még mindig az volt ráírva, hogy ezt a feladatot teljesítenem kell. Mint sok nyáladzó kiskutya. Nem értem , hogy tudtak ennyire behódolni a fehéreknek. Az emberi faj alantas és szánalmas, túl könnyen irányíthatóak. De ha a fehéreknek megy akkor nekünk is engedelmeskednek nem igaz? Nem érintkeztem már 8 éve a külvilággal csak a bosszúmra koncentráltam, így lehet, hogy kissé le vagyok maradva Világ fejlődésének menetében és valószínűleg a sötétek közül is ki lett törölve a nevem. De most majd megmutatom magam, megmutatom,hogy élek és újra rettegni fognak a Talbot névtől.

Ahogy haladtam felfelé egyre gyorsabban vert a szívem, már-már ki akart ugrani a helyéről. Elértem szépen lassan a legfelső szintet és a bársonyszőnyeg egy hatalmas tölgyből faragott ajtóhoz vezetett. Apró minták voltak belevésve. Amint közelebb léptem szörnyedve tudatosult bennem, hogy a figurák a sötétek bukását ábrázolja és a fehéreket dicsőíti. Egy 8 évvel ezelőtti történetet mesél el, mikor sikerült minket megbuktatniuk. Fájdalom hasított belém és elkezdett keveredni a bennem lévő bosszúvággyal.

-Lucy, ha eljutottál már idáig élvezd legalább ki a pillanatot. Bosszút állok magamért és Mamáért is. Menni fog erre készültél évek óta erős vagy, hozzád sem fognak tudni érni.

Becsuktam a szemem és hozzákapcsoltam magam a két emberhez, akik bent tartózkodtak. Kissé remegő kézzel megfogtam a kifaragott kilincset és nagyot taszajtottam az ajtón, ami nagy nyikorgás közepette kitárult. Kissé elvakított a hatalmas ablakon beszűrődő fény de ki tudtam venni a szobában tartózkodó két embert. Szép lassan besétáltam és közben körbenéztem. A fal tulajdonképpen könyvespolcból állt. Kellemes papírszag terjengett a levegőben némi tintával keveredve. A két férfi épp egy halom papír felé görnyedt,amikor megzavartam őket. Mindkettő kissé idegesen és értetlenül meredt rám. Én csak rájuk mosolyogtam és biccentettem nekik. Az aki

egy hatalmas székben ült, tetőtől talpig végigmért és felvonta a szemöldökét.

-Kisasszony ha szabadna megtudnom mit keres itt? És hogy jutott be ide? Ki engedte fel?

-Ohh, egy ügyet jöttem elintézni Onohara úrral.-És egy vakító mosolyt vetettem a kissé értetlenül álló öltönyös suhanc felé.

-De ki engedte fel Önt?Ez tűrhetetlen, azonnal felelősségre lesz vonva!-háborodott fel a polgármester.

-Nem valószínű, hogy bárkit felelősségre tudna már vonni.

-Tessék?Már mért ne tudnék? Én vagyok a polgármester azt csinálok amit akarok.

-Biztos ebben?-kérdeztem csevegve és levetettem magam egy gyönyörű virágmintás díványra.

-Nem gondolkozott még azon esetleg, hogy csak azt hiszi hogy az amit akar azt esetleg valaki másnak is az érdeke?-Ezzel egyetemben jelentős pillantást vetetem a titkárra.

-Kisasszony kérem fejezze be a rágalmazásomat!-szólalt meg első ízben az öltönyös.

-Csak nem a lényegre tapintottam volna uram? Máris védekezni próbál és engem elhallgattatni.

Kihívóan néztem rá , vártam válaszát, de nem akart a felettese előtt jelenetet rendezni.

-Nyugodtan válaszoljon, a vénség már nem hallja, halott.

-Ugyan hogyan ölte volna meg hiszen ön végig ott volt és és itt állok …-Lenézett a székben ülő hullára megtapogatta a pulzusát, szólongatta. Lassan felegyenesedett és felém nézett. Szeméből sütött a düh és a gyűlölet.

-Te megöltél egy ártatlan embert? Mit vétett ő neked? Tett ellened bármi rosszat?

-Nem vétett semmit, csupán útban volt. Mint ahogy a többi itt dolgozó ember is.

Kikerekedett a szeme és megdagadt egy ér a homlokán.

-Megöltél mindenkit aki az épületben volt?-kérdezte lecsukott szemmel s kezével az orrnyergét szorította idegességében.

-Pontosan. Hányszor kell még elmondanom? Vagy te vagy a családban a gyengeelméjű?

Eleresztette a füle mellett a sértésemet, inkább hátat fordított és kinézett a hatalmas ablakon. Én még mindig a díványon fetrengtem és kényelembe helyeztem magamat.

-Mit akarsz? Miért jöttél ide?-hangja kissé megváltozott és megkeményedett és a kiállása is megváltozott.

-Ha azon izgulsz, akkor megnyugtatlak a városkád még él és nem te vagy az akit akarok, de csak rajtad keresztül kaphatom meg Őt.

Hátrafordult és egyenesen a szemembe nézett a fagyos szürke szemével.

-A bátyámat hívjam?

Elégedetten bólintottam. Ez könnyen ment. Talán túl könnyen...