Mennyi idő megtanulni hallás után zongorázni/gitározni?

Szerintem ahogy tanulsz az adott hangszeren, úgy alakul. Feltéve HA gyakorlod és van hozzá füled. Mindenképp érdemes, ha idővel úgy szeretnénk tudni pl kísérni valakit, mint pl ő:

http://www.youtube.com/watch?v=_5sKrFxZJpQ

Szerintem fele-fele arányban érdemes csinálni, azaz nem árt egy tanár idővel, vagy legalább valamiféle oktatóanyag, de ezen kívül nagyon ajánlott teret hagyni az ösztönös zenélés kialakulásának, improvizálni minden gyakorlás alkalmával, és amiről fentebb írtam, nem rögtön a tab-ot keresni. Ha nem csak zenegépként akarunk funkcionálni, hanem igazi zenészként. :)

YEHDINA:

sajnalom , hogy igy kibántak veled, és megerültetted a hüvelyedet!

Remélem már meggyogyult!

További sok zenei perceket neked kivánok!

Látom, jó régi a kérdés. Mivel azonban van a dologról véleményem, és talán érdekel a téma még valakit, azért elmondom, amit gondolok erről. Az alapkérdésre nem egyszerű a válasz. Nem véletlen, hogy legalább szándék szinten megvolt a zeneiskolában, hogy a nebuló először a zenei hallást sajátítsa el alapszinten, és csak utána kezdjen a hangszer megismeréséhez. Azért mondom, hogy szándék szinten volt meg, mert az egy éves zenei előképzésen elég jó bizonyítványt lehetett kapni úgy is, hogy alapvetően nem tanult meg a gyerek szolmizálni sem, legfeljebb a gyakoribb és közeli hangközöket ismerte fel, valahogy úgy, ahogyan sokan még középiskolában is csak nyökögve olvasnak, pedig alsós tananyag, noha nem mindenki diszlexiás, aki nem tanult meg olvasni rendesen, van akivel csupán nem gyakoroltatták eleget. Sajnos az is jellemző az oktatási módszereinkre, hogy olyan kérdésekre igyekszik válaszokat adni, amelyek a tanulókban még soha nem merültek fel, ezért aztán sokszor hiányzik a kíváncsiság, ami a taníthatóság alapja. Ez megvan a zeneoktatásban is. Sokan azért utálják a szolfézst, mert olyan információkkal tömik a gyerek fejét, amit nem is ért, arra pedig nincs idő egy közös szolfézsórán, hogy aki valahol lemaradt, azzal külön foglalkozzanak. Pedig a zenei hallás alapvetően nem velünk született képesség, ami valakinek megvan, másnak pedig nincs meg, hanem az emberi agy tanult képessége arra, hogy a zenei hangokat bizonyos rendszer szerint beazonosítsa és értelmezze. Ezt pedig először be kell kalibrálni, hogy később használni lehessen. A különbség a képességekben leginkább az ehhez szükséges időben van: gyerekeknél gyorsabban megy, egy felnőttnek sokszor azért nehéz, mert a gyerekekkel szemben hajlamos arra, hogy mindent intellektuális szempontból közelítsen meg, pedig a zenei hallás intuitív képességeket követel meg a fizikai érzék(hallás) mellé. De egyének között is elég nagy lehet az eltérés, mind gyerek, mind felnőtt korban: van, aki a kisujjából kirázza, másnak pedig fáradságos munkával kell tanulnia. Sajnos utóbbi kategória túl gyakran hallja, hogy erre születni kell, ezért rövid idő múlva elbizonytalanodnak, és felhagynak vele. Pedig egészséges emberben megvan a képesség, csak abban van a különbség, hogy milyen gyorsan, és milyen messzire juthat el a zenei pályán, de nem abban, hogy tud-e haladni, vagy nem.

Tehát az alapkérdésnél az tisztázandó először, hogy a kérdező zenei hallása hol áll akkor, amikor hallás után szándékozik zenélni bármely hangszeren. A zenét, a zenei hallást ugyanis hangszer nélkül is meg lehet tanulni énekléssel, dúdolással vagy akár fütyüléssel is. De zenei hallás nélkül hangszeren tanulni olyan, mintha az angol nyelv ismerete nélkül akarnánk elszavalni Shakespeare szonettjeit angolul: egy angolul nem beszélő embert esetleg lenyűgözhetünk, de egy angolt biztosan nem. Ha az ember beruház egy hangvillára, akkor még azt is meg tudja tenni, hogy a megfelelő hangmagasságban gyakorolja az éneklést. A legalapvetőbb hangszer az ember énekhangja. Aki tud énekelni, annak jó a hallása. Aki az énekhangját is képezi, annak a környezete is meg tud erről győződni, persze az énekhang bonyolultabb kérdés a zenei hallásnál. Attól lesz valakinek zenei a hallása, hogy az agyát sok-sok gyakorlás során bekalibrálja. Sajnos az énekhang képzésében résztvevő hangképző szervünk vezérlése noha tanult, de ez a tanulás automatikus, nem pedig művi. Ahogy a csecsemő megtanul hangokat kiadni, majd beszélni, automatikusan kiépülnek a hangszálakat mozgató izmok, a gége, a rekeszizom egymással együttműködő folyamatai. Azért mondom, hogy sajnos, mert amikor ugyanezt át szeretnénk konvertálni a zongora billentyűire, vagy a gitár húrjaira, az nem ennyire automatikus folyamat. Amikor ösztönösen éneklünk, akkor a hangokat egyáltalán nem értelmezzük, csak érzékeljük. A hangszerre való alkalmazás során azonban először értelmeznünk kell a hangokat, ha hallásból szeretnénk zenélni. Ha azonban már be van az agyunk rendesen kalibrálva, akkor már a billentyűzeten, vagy a gitáron is úgy fogunk tudni játszani, ahogyan éneklünk - úgymond ösztönösen. A szolmizálás vagy a zenei ABC tulajdonképpen hasonló szerepet töltenek be, mint egy épület állványzata az építés során: nélküle nem épülne fel az épület, de amikor kész az épület, az állványokat elbontják. Hogy ez mennyi idő, attól is függ, hogy az ember meddig szeretne eljutni. Ha csak a diatonikus skálák hangjait akarja megtanulni, az viszonylag hamar megvan, ha az ember szorgalmas. Például Tegzes György Hétfokú olvasógyakorlatok I-II. füzete 1500 forint körül van, több száz zenei olvasógyakorlattal. A II. részben már nemcsak a szabályos skálákat gyakoroltatja, hanem vannak már benne modulációk is. Persze alapvető kottaolvasási és zeneelméleti ismereteket ez is feltételez, úgyhogy azt mindenképpen meg kell tanulni, de a kotta megismerése és megértése nem túl nehéz, ennek hiánya azonban lehetetlenné teszi az érdemi tanulást. Aki felnőtt korában kezd zenét tanulni, mondjuk húsz évesen, az tizenhét éves hátránnyal kezdi ahhoz képest, aki három éves korában kezdte. Ráadásul három évesen még gyorsabban tanulja meg az ember az intuíción alapuló dolgokat, mint felnőttkorban. Tehát lehet, hogy a rajkó hallás után, kottaismeret nélkül tanul meg zenélni, és profi zenésszé válik, de szerintem ez az irány egy felnőtt számára már feltehetőleg bezárult, úgyhogy marad a kottaismeret, a zeneelmélet és a zenei hallás gyakorlás által való kiépítése. Hogy ez mennyi időt igényel, az sokkal inkább függ a szorgalomtól, mint született képességektől, bár tény, hogy hallássérült emberek behozhatatlan hátrányban vannak.

Az idő attól is függ, hogy az ember meg akar-e maradni az egyszólamú zenénél, vagy inkább a harmóniákra és a ritmusokra is rá akar-e gyúrni. Az igazi zenélés nem az énekszólam hallás utáni lejátszásánál, hanem a több szólamúságnál kezdődik. Mondjuk, ha valaki már képezte a zenei hallását, és nem okoznak neki gondot a hangközök, a szolmizálás, a moduláció, akkor az összhangzattan tanulása a következő lépés. Kesztler Lőrinc, Weiner Leó e témával kapcsolatos könyvei jó alapot adhatnak.

A hangszeren való játék azonban nem csupán a zenei hangok beazonosítása. Az adott hangszeren való játéknak vannak technikai alapjai is. Éppen ezért bölcsen teszi, aki úgy fejleszti a zenei hallását, hogy azzal párhuzamosan sajátítja el a hangszeres játék technikáját. Ez éppen azért nagyon fontos, hogy ne essünk ugyanabba a hibába, amit az oktatási rendszerről állítottam, hogy alapvető problémája, hogy olyan kérdésekre akar válaszolni, amelyek nem merültek fel a tanulóban. Egy zenész például nem technikai alapon tanul meg egy zeneművet, hanem a zenei hallás alapján, és azt egészíti ki az adott zene technikai megoldásának a megtanulásával. Egy zenész, nem a billentyű lenyomása során tudja meg, hogy adott billentyű milyen hangot ad ki, hanem már akkor hallja belülről, mielőtt leütné. Ha valaki a zenei hallás fejlesztése nélkül, technikai alapon tanul hangszeren játszani, az nem tudja, hogy adott billentyű milyen hangot fog kiadni, hanem leüti a billentyűt, és onnan tudja, hogy jó hangot ütött-e le. Ez akkor érhető tetten leginkább, amikor valaki megtanul egy zongoradarabot, és egy darabig egészen jól megy is, de ahogy elkezd másikat megtanulni, az előző darab ismeretei megkopnak, és amikor belegabalyodik, nem tudja, hogy honnan is kellene folytatni, ezért vissza kell mennie az elejére, vagy az aktuális téma elejére, mert a zene ugyan a fülében van, a technika pedig a kezében, de mivel a hangokat soha nem társította kitartó munkával az egyes billentyűkhöz, a fülében levő zene nem tudja támogatni a kezében lévő technika hiányosságait. A memóriának különféle fajtáiról beszélnek a zongorázással kapcsolatban. Amit kézmemóriának hívnak, az nem a zenéhez kapcsolódik, hanem egy adott zongoradarab lejátszásának az ujjak, kezek és karok bonyolult térbeli mozgásának a koreográfiájához. Ez annyira bonyolult mozgássor, hogy ugyan nehéz megtanulni ezáltal a darabot jól, de pillanatok alatt el lehet felejteni, ha az ember pár hétig nem játssza, minél bonyolultabb, annál inkább. Létezik billentyűzet memória is, ami több, mint a kézmemória, mivel nem egy bonyolult térbeli mozgássorozatot jegyez meg az ember, hanem az egymás után lenyomott billentyűknek a helyzetét. Chuan C. Chang például ezt emeli ki mint a legfontosabbat ( Fundamentals of Piano Practice, sajnos magyarul csak rövid részleteit fordították le: [link] de aki jól tud angolul, annak érdemes megpróbálkozni vele: [link] ). Ezt az úgynevezett billentyűzetmemóriát a Chuan C. Chang által mentális játéknak nevezett eljárás során lehet fejleszteni, ami nem más, minthogy az ember elképzeli magában a billentyűzetet, és azt, hogy a megfelelő ujjrenddel lejátssza a darabot, külön jobb és bal kézzel, majd amikor már ez jól megy, akkor két kézzel, de csak képzeletben. A képzeletbeli billentyűk leütéséhez magukat a zenei hangokat is odaképzeli, és így fejleszti a hallását, ehhez persze nem árt egy hangvilla, hogy a megfelelő hangmagasságban gyakorolja a hangok belső felidézését. Szerintem ha valakinek nincs képzett zenei hallása, az csak alapvető dallamokkal tudja ezt a módszert alkalmazni, de ha megteszi, akkor ezzel is fejlődni tud. De ami szerintem még ennél is jobb, amikor valaki magát a zenét jegyzi meg: a dallamot, a harmóniákat, az egyes billentyűkhöz pedig már réges-régen hozzátársította a megfelelő hangokat. Valójában a kérdés nem az, hogy melyik memóriát használjuk. Mindhárom kiegészíti egymást. De zenei hallás nélkül elakadás esetén nem tudja az ember, hogy mit rontott el, és azt sem, hogy hogyan tudja folytatni. A zenei hallás nélkül, a kézmemória által betanult darabok száma erősen korlátozott, mert bizonyos mennyiség, illetve bonyolultsági fok felett sok-sok gyakorlással tudja az ember fenntartani, amit így tanult meg, és így nem marad ideje, energiája újakat tanulni, vagy ha újakat tanul, a régieket elfelejti.