Mit gondoltok a versemről? (lent) Unatkoztam, és ez lett belőle.

Manó-faló

Egyszer élt egy manó-faló

Úgy hívták, hogy Kató-Mamó.

Teste zöld volt, szeme kék,

Testét vörös bogarak lepték.

Bőrszín nyelve mindig lógott,

Zöld helyett azt rózsaszín foltok

Borították mindenhol, hol volt hely,

Fekete szájában szinte alig fért el.

Habár az hosszan leért a mocskos földre,

A padlón ágaskodó bogarak mégsem érték fel.

Kató-Mamó egyik reggel

Testét penész borítva kelt fel,

Kiáltott is: "Jajj nekem!

Ezt ugyan többé le nem szedem!"

Gyorsan bekapott a szekrényből pár manót,

Majd szedte a lábát, hogy elérje a hajót.

Utazott is éjjel-nappal,

Testét vakargatta kanalakkal,

Bekapott pár penészfoltot,

Ezzel meg is oldotta a gondot.

Átért a sziget másik oldalára,

Hol a doktor már órák óta várt rája.

Szomorú is volt az öreg, mert Kató nem hagyott

Neki a penészből bizony egy falatot!

Lehajtott fejjel, penész nélkül

Hazaindult egyedül, végül.

A doki pedig szomorúan cammogott

Maga mögött hagyva pár manó-kupacot.

Amint Mamó hevesen csapkodva,

A cápákat a vízben éhesen hagyva,

Észrevette, hogy zöld színe

A vízbe tűnik, le mélyre.

Bőrén csüngő vörös piócák

Szintén elhagyták őt magát,

Meg is bánták rögtön, mert

Sok apró hal eledeleként hunytak el.

Kató-Mamó kiúszott a partra,

Vízből kilépve leszakadt apró, kopasz farka.

Segítségét kiáltott, ám mind hiába,

Helyette belefutott egy elefánt-csordába.

Lehetett köztük legalább húsz kutya,

Esetleg hat macska, és még mi, ki tudja?

Áttapostak színtelen, csupasz testén,

Elcsúsztak rajta a zöld vízbe menvén.

Kató-Mamó kilehelte lelke utolsó részét,

Felriadt álmából, verejték borította testét.

Észlelte, hogy otthon van, s teljesen jól lévén,

Úgy döntött, jobb, ha többé nem alszik a vécén.