Milyen érzések voltak benned, amikor először beleszerettél egy másik lányba? Hány éves voltál?

Plátói tini szerelem volt, de mégis életem egyik legszebb emléke, és így 10 évvel később is elmosolyodok ha eszembe jut.

15 voltam, a másik lány pedig 14. Nem csak az első azonos nemű szerelmem volt, konkrétan az első szerelmem

(ha nem számoljuk szerelemnek mikor általánosban pár napig idézőjelben "teccett" egy fiú, akivel együtt mentünk haza és kibeszéltük a Naruto legújabb részét, amit előző este láttunk).

14 voltam, mivel nagyon keresztény családból jöttem, ezért gyűlöltem magam, meg akartam ölni magam sokáig. 26 éves korom körül kezdtem elfogadni magam, de még mindig van bennem egy adag öngyűlölet.

29/N

13 éves voltam. Egyáltalán nem volt számomra egyértelmű, azt hittem a szoros barátságok ilyenek. Nem, nem ilyenek. Fizikailag fájt, amikor összevesztünk, életem legrosszabb időszakai voltak. Nem tudtam aludni, rengeteg verset, vers töredéket írtam, mindegyik a bocsánatáért esedezett. Még akkor is tagadtam, amikor erre azt mondta, hogy ez olyan, mint valami rossz szerelmi vallomás. Ekkor ültette el a fejemben a gondolatot, de vallásos családból jőve tagadtam, magam előtt is, mint a fene. Aztán kb egy hónapra rá mentem egy hétvégére a Balatonra(gyülekezeti cucc), ahol napközben be voltak szedve a telefonok. Nem tudom behatárolni, hogy az döbbentett-e rá, hogy kiszakadtam a környezetemből, vagy az, hogy volt időm magamba fordulva elmélkedni. Aznap este ismét összevesztünk, valami baja volt, de nem tudtam vele foglalkozni, mert nekem is volt, amit meg is mondtam neki. És akkor jött hogy "oda ne rohanjak, hát a kis xy-nak rossz napja van, jaj" (nem pont így mondta, de ez volt a lényege, és ez fájt a legjobban, mert valójában nem érdekeltem). Na akkor indulatból mondtam el neki mindent, ami bennem volt, és közben sírva estem össze a fáradtságtól. Kicsit később felébredtem, és le voltam tiltva.

Később megbeszéltük, meg minden, de hosszú huza-vona lett a vége, hol szerettem, hol nem, hol békében éltünk, hol tagadtam, hol reményt láttam. Borzasztó volt. Körülbelül két évet vett igénybe az utolsó békeidőszaktól, hogy túl legyek rajta.

#3as vagyok

Sajnálom ezt útolsó,mert az a baj,nekem másfél évet vett el,neked meg 2 évet,és aki ezen nem esett túl,az nem tudja,hogy ilyen esetben ismerkedni is milyen nehéz,egyszerűen a remény miatt nem szakadsz el tőle,maximum kicsit,meg győzködöd magad,de érzelmet másfele,amíg nincs teljesen lezárva,tehát nem dobod el azt a személyt,addig nem tudsz kialakítani új személy iránt. De egyben legalább te is megélted magát a szerelmi érzést,meg,hogy konkrétan fájdalmas,és simán depressziós lesz az ember egy veszekedés miatt,ahol azt látja elveszítheti.

Tánha az én esetem is idetartozik... 🤞

A lányok iránti vonzalmam tettlegességig nem fajult még (lehet nem is fogom tudni sose megengedni ezt magamnak), ezért napjaim apró plátói rohamokkal vannak megtűzdelve. A kasszáslány múltkor pl. annyira rendben volt arcszerkezetileg, hogy mondanom kellett magamnak "nyugodjál le, fizetsz és tipli". A szép archoz viszont hasonlóan szép hang tartozott, fesóhajtottam magamban hogy "ó, a fenébe". Mintha fejbekólintanának ilyenkor, percekig vagyok utána ilyen nevetségesen ködös állapotban.