Vagytok úgy, hogy elméletben vágynátok egy társra, romantikára, de amúgy ténylegesen csak nyűgként élnétek meg?

Igen, előfordul, hogy rám tör a magányosság érzése, és olyankor jó lenne valaki, de egyébként meg kialakult már egy rendszer az életemben, és ha belegondolok és őszinte akarok lenni magamhoz, azon nem szeretnék változtatni, mert így jó nekem. Szóval igen, értem, miről beszélsz.

Bár én hetero nő vagyok…remélem nem gond, hogy így válaszolok. Én is ilyen vagyok. Egyrészről szeretek szerelmes lenni, másrészről viszont nem bírom a párkapcsolati kötöttséget. Akkor kényszeresen minden nap beszélni kell, akár együtt is élni, ami bazinagy kompromisszumkészséget igényel, minden lépésünkről beszámolni, kötelezően jópofizni egymás barátaival/családjával, mikor lehet nem is kedveled őket. Nekem ez marhára nem hiányzik. Most 1 éve van egy “kapcsolatom” egy pasival, akibe én egyébként szerelmes is vagyok, de nem vagyunk hivatalosan együtt, eljárunk programokra, sportolni, nyaralni, jókat szexelünk, segítünk egymásnak bármiben (pl. megcsinálja nálam a pasis feladatokat a lakásban, én meg kivasalom a ruháit vagy ilyesmi), de nem kell “megkötve” érezni magunkat. Nagyon jó ez így nekem. Szerintem amint kimondanánk, hogy járunk, máris megszűnne köztünk ez a harmónia.

Teljesen illik rám a dolog, bár mostanában már egyre ritkábban vágyom rá. Csak néha jön rám az az érzés.

Pontosan emiatt nem akarok én se kapcsolatot! Túl sok energiát vesz el. Mi nem élünk együtt és (egyelőre) nem is akarunk :D