Milyen olyan fiúval járni aki nem vállalja fel a saját melegségét?

megterhelő

az ilyen inkább csak szexkapcsolat

Hát.. valszeg a családnak, barátoknak nem leszel bemutatva.

Kettesben azért tudtok majd programozni: pl elmenni egy bárba, étterembe, szórakozóhelyre, koncertre, strandra menni stb.

Mindenesetre összeköltözés nem annyira játszik így és hát nyaralás is inkább csak külföldön.

Engem eleinte egyáltalán nem zavart. Úgy voltam vele, hogy majd eljön az a pillanat, amikor már készen áll rá. Ha meg nem, akkor az sem baj. De minél több idő telt el, egyre inkább annál nyomasztóbb, annál fojtogatóbb lett a dolog. A testvérét ismertem, a szülei is jártak hozzánk vendégségbe, meg lakásfelújításnál segítettek. Olyan 2,5-3 év után mondtam, hogy én ezt a színjátékot már nem bírom tovább, hogy csak haverok vagyunk meg lakótársak meg ilyesmi. Neki könnyű dolga volt az én családommal, mert az én családom az első perctől kezdve tisztában volt vele, hogy ki ő nekem és az első perctől fogva szeretettel fogadták a családomban, teljes jogú, egyenértékű családtagként. De ha hozzájuk mentünk, akkor egyre jobban befeszültem attól, hogy minden mozdulatomra, minden rezzenésemre, minden szavamra, sőt minden gondolatomra ügyeljek és mindig előttük járjak egy gondolattal, hogy le ne bukjunk. Minden energiámat felemésztette. Már nem emlékszem rá pontosan ennyi év távlatából, de olyan 2,5-3 évig bírtam a folyamatos, fokozatos, egyre nagyobb nyomást, mire eljutottam odáig, hogy én ezt nem bírom és nem is akarom tovább így csinálni. Akkor leültünk beszélgetni és megértette az érveimet. Coming outolt otthon, de csak az anyjának és a tesójának. Nem engedték neki, hogy az apjának is elmondja, az apja egészségügyi állapotára hivatkozva. Bár nagyon-nagyon rosszul fogadta a családja a hírt, de onnantól kezdve egy picit könnyebb lett lelkileg.

Én azt mondom, nem várom el valakitől, hogy ország-világ előtt teljesen nyíltan élje az életét és mindenki előtt 100%-ig out legyen. De soha többet nem kezdenék még egyszer olyannal, aki a saját legszűkebb, legszorosabb családi körében is bujkál, szerepet játszik, vetít. Ha idő kell neki ahhoz, hogy megnyíljon majd, az még talán oké. De aki sohasem akar vagy sohasem mer megnyílni még a saját szülei előtt sem vagy a testvérei előtt sem, akik a legközelebb állnak hozzá, az nem az én emberem. Azzal nem egymást keressük. Aki ennyire zárkózott, ennyire szorongó, az magával rántja a mélybe azt is, aki már egy picit nyíltabb, felszabadultabb. Ha már egy picit is kiléptél a teljes sötétségből és elzárkózásból, akkor sohasem akarsz újra visszalépni oda. Nagyon sok baj van és lelkileg nagyon megterhelő olyannal járni, aki teljesen elzárkózva él a világtól és retteg attól, nehogy bármi is kiderüljön róla. Elkerülném az ilyen szituációkat és az ilyen embereket, ha újra ismerkednék.

Jó pár éve volt egy diákom, aki 19 évesen mondta el otthon.Érettségi előtt állt, és nem akart tovább titkolózni.

A saját anyja azt mondta neki : Most menj és csukd be az ajtót,de kívülről..

Segítettem a srácnak,sokszor beszéltem az anyjával,amíg aztán megtört a jég és elfogadta a fiát.Mikor aztán elvégezte az egyetemet,eljött elköszönni és elment az országból.Nem volt képes a képmutató légkörben tovább élni,ráadásul egyetem alatt egy nős férfi csúnyán átverte. Remélem, azóta a "szabadabb" világban lett párja és minden téren boldog életet él.

8,

De, még mindig együtt vagyunk. Másfél évtizede lassan.