Hogyan tegyem túl magam rajta? (BPD)

Pár hónapig találkozgattam egy sráccal és eleinte úgy tűnt minden jól alakul. Ő volt az első srác az életemben akiről elhittem, hogy vonzódik hozzám és valóban szeret is és ezt szellemileg és fizikálisan is megéltük. De aztán most két hete azt mondta, hogy ő nem szeret engem úgy mint én őt (én mondtam neki, hogy szeretem), meg hogy ő csak egy barátot akart. És hogy azok még lehetünk. De én erre szakítottam vele. Mert ígyis-úgyis szörnyű gyötrelemmel jöttem volna ki a dologból és ez tűnt a kisebbik rossznak. Elköszöntem tőle, de ő nem tőlem, csak azt láttam hogy már nem tudok üzenetet küldeni neki facen. Három nap múlva kiakadtam és ráírtam egy kamuprofilról, mondtam, hogy hiányzik, kérdeztem hogy én is hiányzom-e neki, azt mondta nem. Aztán még kétszer ráírtam, mindkét alkalommal próbáltam elengedni és tisztázni a dolgokat, de még mindig nem értem, és úgy érzem beleőrülök. Csütörtökön írtam rá utoljára, de ezzel vége is lett mert mindkét profilomat letiltotta facen, szóval már sehogysem tudom elérni. Csak nem értem miért csókolt meg, miért mondta hogy cuki vagyok, miért ölelt át egyszercsak hátulról és szorított magához, ha ő csak "barátot" akart? Vagy ez alapján erre kellett volna következtetnem? Azt mondta nem akar elköteleződni és kapcsolatba lépni. De ha köztünk nem kapcsolat volt, akkor mi? Oké, nem éltünk együtt nyilván. De akkor is. Nevetséges. És egyszerűen nem értem. Hol őt próbálom hibáztatni, hol magamra haragszom, hogy én voltam túl önző és még várnom kellett volna, hogy lehet hogy ez az egész csak egy teszt volt a részéről, de most már semmit sem ér az egész. Ráadásul borderline személyiségzavaros is vagyok. Ezt neki is elmondtam. Nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy emiatt ijedt meg tőlem. És hogy az utolsó beszélgetéseinkkel csak beigazoltattam a félelmét. Hogy ez az átkozott betegség legyőzött engem, és mivel nem gyógyítható, soha senki nem fog tudni majd mellettem maradni. Belehalok. Két hete csak piálok, sírok és bagózok. Már másfél éve nem voltak szuicid gondolataim és most minden órában megkísértenek. Pont amikor már úgyéreztem kezd rendbe jönni az életem, jött ez a pofon, és most mintha megint középsulis lennék. Gondolkodtam alkalmizáson, egyfajta fájdalomcsillapítás gyanánt, de egyrészt nem is nézek ki olyan jól, másrészt pedig nem is vágyom rá igazán. Undorodom mindenkitől. És jelenleg azt akarom, hogy ők is undorodjanak tőlem. Úgyérzem soha nem fogom megtalálni a társamat, vagy ha meg is találom, elfogom taszítani magamtól. Mert addigra már túlságosan is sebes lesz a lelkem. Minden ilyen élmény után, úgyérzem, hogy a szeretett fél ellop a lelkemből egy darabot. És én csak egyre fogyok. Túl sok minden jár a fejemben. Túl hosszú lenne leírni. Van ebből kiút?