Tanácstalan vagyok, mit tegyek? (megcsalás)

#29. Hozzád megint nem szóltam. Miért én támasszak alá érvekkel bármit is, amikor írtál már privátban, elmondtam a véleményem, és besértődtél mint egy kis gyerek. De amúgy tessék:

Az ösztönforrás fogalma: szervből vagy szervezetből származó inger. Az evés is az. Gyomrodból fakad. Olvass el "pár" Freud könyvet.

Az, hogy megválogatod mit eszel...LOL. Én is megválogatom kivel dugok, akkor most ösztönlény vagyok, vagy nem?

Te komolyan egy farkashoz hasonlítod magad? :DDD Vonyítani is szoktál? :D

Az ember, nem monogám. A hímek poligámok, a nők pedig hipergámok, ami azt jelenti, hogy az erősebb hímekhez vonzódnak. Ezt nem kell ragoznom, ez így van, látható, tapasztalható.

A monogámia a vallással, illetve a királyok idején kirekesztés miatt jött be, hogy egyedül a király és a vezér (alfa) érhessen a háremhez, a többi katona vagy béta ember ne.

Az evolúciós gyökerek

Ha a tetszést és szexuális kívánást akarjuk megérteni (bővebben lásd: Csáberő és evolúció), rá kell ébredjünk, hogy ezt is a szaporodási siker növelése mozgatja. A nőknek a magas tesztoszteron és az egészségesség testi valamint a társadalmi dominancia testi-fizikai jegyeit hordozó férfiak a kívánatosak, míg a férfiaknak a magas ösztrogénszint, az egészségesség és a fiatalság testi jegyei a vonzóak. A nők azonban mást választanak aktuális partnernak, és mást (házas)párnak. Előbbi nagyon férfias, de gyakran hűtlen, utóbbi lágyabb, de társ lesz az utódok nevelésében. A férfiak számára még fontosabb a nő hűsége, mert evolúciós szempontból igen hátrányos más utódját sajátként felnevelni (lásd: Hűtlenség és evolúció), innen ered a férfiak féltékenysége. A női féltékenység más természetű; a nő félelme az, hogy a férfi cserbenhagyja az utódnevelésben. Ezt érzelmi értelemben az veszélyezteti, ha a férfi egy másik nőhöz kezd kötődni, anyagi értelemben pedig az, hogy a férfi megosztja erőforrásait a különböző nőktől született gyermekek közt pl. gyermektartás fizetésével.

Divatos elmélet, hogy a férfiak eredendően poligám hajlamúak, mert számukra evolúciós előnyt jelent a minél több utód nemzése, akár több anyától is. Párba állítható ezzel az, hogy a nők pedig arra hajlamosak, hogy a „jó gén”-eket hordozó férfiaktól essenek teherbe, és neveltessék fel gyerekeiket a nem vérszerinti, de a gyereknevelésbe invesztálni hajlandó apákkal. Sok válás és leányanyaság hátterében az áll, hogy az eredetileg választott férfi jó géneket hordozott ugyan, de hűtlen típus volt, vagyis ez egyfajta evolúciós kudarc a nő és gyereke számára. Érdekes, hogy ezt az „evolúciós hibát” elvált anyák mellett felnőtt lányok sokkal gyakrabban követik el. Ugyanilyen családból származó fiúk szintén hajlanak a promiszkuitásra, vagyis a váltogatott partnerekkel való szexuális kapcsolatokra. Mindez a kötődési viselkedés tárgyalásakor válik érthetőbbé.

A poligám és a „jó gén” elméletek ellenére az emberi evolúció a monogámia irányába fejlődött, ugyanis a monogámia teszi alkalmassá a szülőket arra, hogy valóban életképes és szaporodni képes utódot neveljenek fel, megkoronázva ezzel saját szaporodási sikerességüket. A monogámia tehát nem egyszerűen erkölcsi kérdés, hanem mondhatni véresen komoly „evolúciós” program. Az a férfi, vagy az a nő, aki valamilyen okból nem tud hűséges maradni, házasságát, utódai megfelelő felnevelését, és saját evolúciós sikerességét teszi kockára. Nyilván van oka annak is, ha valaki nem tud hűséges lenni és nem tud bízni a másikban, de erre mindjárt visszatérünk.

De talán érdemes egy gondolat erejéig elidőzni azon, mi az, hogy életképes és szaporodni képes utód. Egyrészt életképes az az utód, aki a társadalmi helyzetéből elérhető gazdasági és társadalmi előrelépésre képes, vagyis képes tanulni, egzisztenciát teremteni, nem válik drogossá, alkoholistává, bűnözővé, képes normál emberi kapcsolatokat létesíteni; és szaporodni az képes, aki képes megfelelő stabil szerelmi kapcsolatokra, majd házasságra szert tenni, a megfelelő pillanatban termékenynek bizonyul, és végül jó apává és férjjé vagy jó anyává és feleséggé tud válni. Ha így kifejtve nézzük ezt az élet- és szaporodni képességet, hát nem könnyű feladat, s a bizonyítványt az utód beválásának mértéke állítja ki. Mert nincs olyan, hogy „olyan rendes szülők voltak, aztán mi lett a gyerekből”. A gyerek az lesz, amivé teszik, ez sajnos már csak így van.

A monogámia, a kötődés és a szerelem

Persze felmerül a kérdés, hogy ha olyan fontos a monogámia, mit tett azért az evolúció, hogy ez ne csak erkölcsi kérdés legyen, hanem az emberek motiváltak is legyenek erre. Sok fajnál megfigyelhető az „örök hűség”, meglepő módon még madaraknál is (csókák, papagájok, vadludak).

A monogámiát tulajdonképpen a születéstől kezdve tanuljuk. Az anya szervezetében szüléskor nagy mennyiségű oxytocin nevű hormon szabadul fel, amely az agyban is fontos hírvivő molekula. Az oxytocin serkenti a méhösszehúzódásokat, és jó nagy adag jut a születendő újszülöttnek is. Anya és gyermeke tehát a születés pillanatában elárasztódik oxytocinnal, amit állatkísérletek alapján a társaskapcsolatok hormonjának neveztek el. Ugyanis amikor oxytocin jut az agyba, ösztönös erős vonzalom alakul ki azzal a személlyel kapcsolatban, aki „kézre esik”. Patkánykísérletekben, ha egy állatnak oxytocint adnak be, azonnal barátkozni kezd a legközelebb álló fajtárssal. Ezért követték a vadludak is anyjukként Konrad Lorenzet, és ezért kötődik oly szorosan minden kisbaba anyjához. Ezért oly fontos az újszülöttet azon melegében a mama hasára tenni, hogy kihasználjuk a természet kínálta lehetőséget a szoros kötelék kialakítására. Hogy miért nem a bábát választja a csecsemő anyjának, abban egészen biztosan szerepe van abban is, hogy a magzat anyját már „belülről” megismerte; megismerte a hangját, a szagát, a szívverését. Nyugtalan csecsemőknek magnóról visszajátszották anyjuk szívverését, s menten megnyugodtak. A világon majd minden nő a szíve fölött hordozza csecsemőjét, ez is azt mondja a babának: „Hallod? Én vagyok a Te mamád” . A kötődés kiépítése aztán tovább folyik, ill. olykor csak folyna. A szoptatás során a szopás ingerére az anya nagy mennyiségű oxytocint bocsát ki, amely serkenti a tejmirigyek összehúzódását, belejut a tejbe is, s ezen keresztül a csecsemőbe. Ismét mindkettőben kiváltódik a kötődési viselkedés és annak idegrendszeri lenyomata. Az oxytocin-felszabadulás okozza az orgazmust is, és sok anya szoptatáskor orgazmust él át, vagyis az oxytocin egyben euforizál is. A szopás, mint orális élvezet szintén nem mentes a szexuális örömöktől, mint azt Freud bölcsen megfogalmazta, hiszen sok fiúcsecsemőnek szopás alatt erekciója támad.

Oxytocin szabadul fel simogatáskor, babusgatáskor is, és mivel az idegrendszer kondicionálható, vagyis az ismétlődő feltétlen ingerekre kialakuló feltétlen válaszok egy idő után már a feltétlen ingerrel együtt jelenlévő ingerekre is kiváltódnak, az anya személye válik az oxytocin forrásává. Magyarra lefordítva: ha a szopás, a simogatás oxytocint szabadít fel, és ez szorongáscsökkentő, euforizáló és kötődési viselkedést kiváltó hatású, akkor egy idő után már pusztán az anya hangja, látványa, mi több, puszta elképzelése is egy kis oxytocin lökethez juttatja a babát. Vagyis a baba dependenssé válik a mamájától, mint egy kábítószertől. Ezért igényli állandóan a jelenlétét, ezért idealizálja, ezért képes mindenre a mama szeretetéért. Természetesen mindez kis módosítással igaz az apára is, ha az folyamatosan jelen van, ne adj isten már a szüléskor is. Az apának ugyanúgy el kell köteleződnie biológiai értelemben is az újszülöttel szemben, mint az anyának. Vizsgálatok szerint a legtöbb gyermekekkel való visszaélés olyan apáknál fordul elő, akik vagy mostohagyermeküket nevelik, vagy távol maradnak a gyermekneveléstől.

Az eddigiekből két fontos dolog leszűrhető:

1, a kötődési viselkedést a gyermek tanulja, abban az értelemben, hogy az anya aktiválja benne az öröklött viselkedési-emocionális sémákat.

2, ugyanezek a kötődési mechanizmusok aktiválódnak a felnőttkori szerelmi kapcsolatokban is, ez már csak adódik az itt felhozott példákból is: miért jó a simogatás, miért szexuálisan izgató a női mell, és miért izgató a mell simogatása, stb. Mind a csecsemőkorra és az anyaságra utalnak vissza.

Az a csecsemő, majd gyermek tehát, akit anyja „nem tanít” meg kötődni, vagyis nem tudja, és nem akarja számára a biztonságos kötődést nyújtani, az a gyermek felnőve nem lesz képes más személyekkel mély testi-lelki kötődést kialakítani.

Az anya és a gyermek kapcsolatának sérülései

Az oxytocin nagyon fontos, de vannak más hormonok is, és persze a folyamatok nyilván sokkal bonyolultabbak, számos pszichés tényező is belejátszik, és tudjuk, hogy a nem ingerelt agyterületek sem fejlődnek ki megfelelően. Pl. a kötődni nem képes pszichopatáknál bizonyítottan deficites a frontális lebeny működése. Itt most a lényeg az, hogy ha az anya nem tudja a csecsemőjében aktiválni a kötődési viselkedési rendszert, súlyos károkat okoz a gyermek későbbi fejlődésében. A kötődési zavarok talaján a későbbiekben különféle viselkedési, alkalmazkodási zavarok alakulnak ki, a kötődési zavart mutatók fiatalok közt igen gyakori a kábítószerezés, a bűnözés, az iskolakerülés, majd később az öngyilkosság és depresszió. Aki ugyanis nem tud kötődni az anyához, nem tud kötődni semmihez, sem értelmes célokhoz, sem a fentálló értékekhez, s legkevésbé más személyekhez (maximum érdekeken keresztül).

De miért is nem tud az anya kötődést kiváltani? Mert ő maga is olyan családból jött, ahol nem tanult meg kötődni. Vizsgálatok szerint a kötődési zavarok generációról generációra adódnak át, bár némi vigaszt nyújtanak azok a vizsgálatok, melyek jelzik, hogy egy igen mély és bensőséges szerelmi kapcsolat megtörheti az átkot, és megtaníthatja a sérült lelkeket is kötődni. De sajnos ez a ritkább.

Majomvizsgálatokból tudjuk, hogy az anyától elkülönítve nevelt kismajmok később szexuálisan gátoltakká válnak, félnek a fajtársaktól, minden mozdulatukat fenyegetésnek észlelik, s kerülik a másik nem közelségét. Ha mesterségesen teherbeejtették, csecsemőjükkel durván bántak, elhanyagolták, vagy türelmetlenségből megölték őket. A megdöbbentő kísérletek minden mozzanatára beugranak fejünkbe esetek a szomszédból, bűnügyek, amiket hallottunk, vagy csak türelmetlen, mindig ingerült anyák képe (netán épp a sajátunk).

Szerelmi kapcsolat és kötődés

Mint mondtuk, a felnőtt szerelmi kapcsolat tulajdonképpen a szülőhöz való kötődés „megismétlése” . Ha az anya-gyerek, ill. apa-gyerek kapcsolat felhőtlen, bizalomteli és boldog volt, akkor az ilyen személyek felnőttkorukban demokratikus, kiegyensúlyozott kapcsolatokat teremtenek, képesek bízni a másikban, s képesek elfogadni őket olyannak, amilyenek.

Az oxytocin ismét nagy szerephez jut a szerelemben. Állatkísérletek azt bizonyítják, hogy a fajtárs, embernél a szerelmes, közel engedése egy testi és lelki értelemben vett teljes kiszolgáltatottságot jelent, és ez nagy szorongást kelt. A szex és az agresszió ugyanis ösztönszinten is elég erősen kapcsolódik egymáshoz (gondolhatunk a nemi erőszakra, és sok ember még egészséges, de némileg agresszív szexuális fantáziáira), és mind embernél, mind alacsonyabb fajoknál, komoly kockázatot jelenthet a másik túlzott közelsége. Az oxytocin itt lép be a képbe, ugyanis, azok az állatok és emberek, akik képesek a másik közeledésére oxytocin felszabadulással válaszolni, azok gátolni tudják a közelség okozta szorongást, és képesek felszabadult szexuális kapcsolatot létesíteni. Akikben ez döcögve, vagy nem működik, azok az intim együttlétet szorongatónak élik meg, és kerülni fogják a tartós kapcsolatokat, vagy magát a szexet is. A nemiélvezés képességének zavara valószínűleg szorosan összefügg ezzel a problémakörrel, az orgazmushoz szükséges oxytocin felszabadulás valamiért gátolt.

Akik viszont képesek a másikat közel engedni magukhoz, és vele intim kapcsolatra lépni, azokban az együttlét, a simogatás, majd később az orgazmus oxytocin felszabadulással jár és erős kötődést vált ki a másikkal szemben. Az evolúció tehát arra találta ki a nemi örömöt, hogy általa szilárdítsa meg a monogám kapcsolatot. Akiknél tehát „nem jó a szex”, ott a kapcsolatot erősítő biológiai mechanizmus szenved csorbát. (Ettől még persze lehet stabil a házasság!) Az evolucionista kutatók szerint a hűtlenséggel az a baj, hogy a mással átélt oxytocin löket automatikusan beindíthat egy kötődést egy harmadik személy iránt, ami a monogám kapcsolatot veszélyezteti. Sok ember ez ellen az érzelemmentességgel védekezik, és a prostituáltak sem engedik meg általában a szájon csókolást.

Ha tipizálni akarjuk a gyermekkori kötődési típusokat, és azt nézzük, hogy ezek később felnőttkorban milyen kötődési mintázatot eredményeznek, akkor három típust érdemes kiemelnünk.

A biztonságosan kötődő típusról más esett szó, ők a boldog emberek.

Az ambivalensen kötődő gyermek sajátossága, hogy vágyik is az anyára, de nem is bízik benne, szorongató helyzetben menedéket keres nála, de nem nyer megnyugvást. Az ilyen emberek felnőttkorukban egyfelől bizalmatlanok, aztán meg csimpaszkodóak tudnak lenni, mert állandóan attól félnek, hogy elveszítik a másikat.

Az elutasító kötődési stílust mutató gyermek egyszer és mindenkorra lemondott a szüleiről, nem hiszi, hogy számíthat rájuk, kis fejében született egy döntés, hogy „ha muszáj, alkalmazkodok ehhez a két baromhoz, de amint lehet lelépek”. Az ilyen gyerekből lett felnőtt rideg, kerüli a bizalmas kapcsolatokat, nincsenek igaz barátai és mély szerelmei, leginkább az egyéjszakás, vagy rövidtávú kapcsolatokat preferálja. Ő az, aki felszabadultan hirdeti, hogy a szex a fontos, az élvezet, az érzelmek puszta szentimentalizmus, és nem akar családot, gyereket, kötöttségeket.

Forrás : [link]

Azért mert elolvastál egy legtöbbször állati megfigyelésekre alapuló kutatást, és ezt teljes mértékben megetted, nem biztos, hogy igaz is.

Ahány kutatás van, kb ugyanannyi vitatja az ellenkezőjét, példának okáért ennek is...

Persze mindenki azt szívja be magába, amit szeretne, én úgy vagyok vele, szeretek megtapasztalni dolgokat a saját bőrömön, és nagyon sok, a véleményem szerint téves dolog van megfogalmazva ebben az irományban. Arról nem is beszélve, hogy ez 2002-es írás, azóta kicsit más véleményen vannak. Sok helyen olvastam, hogy a poligám kapcsolatok erősebbek mára már. Egyre jobban elfogadottabb, mint ahogy a melegházasságok is. Ezáltal erősebbek is. Ez van.

Persze biztos vagyok, hogy ezt nehéz elfogadni, és inkább mondogatod magadban, hogy ez nem így van. Majd rájössz te is.

Mindent lezárva, csak egy kérdés. Tudnál nekem mutatni egy olyan párt/házaspárt, akiknél van minimum 1 gyerek, de legalább 5 éve együtt vannak, és tökéletesen működik közöttük a szex 3. fél bevonása nélkül, illetve boldogok is? Ugyan úgy ahogy az elején? Én még nem találkoztam ilyennel, de mind1 is.

Én arra lettem volna kíváncsi, te mit tapasztaltál, mi a megfigyelésed, de itt mindig besültél. Kimásolni szövegeket én is tudok. Én itt ki is szállok ebből a beszélgetésből, rád hagyom inkább.

Rengeteggel találkoztam. Sőtt, olyannal is ahol meghaltaz aszony/férj és nem választott új partnert az illető, de még alkalmit sem. :)

És saját tapasztalat? Szexuális aktust jó magam és rengeteg férfi ismerősöm is csak párkapcsolaton belül tud létesíteni.

Szóval nem tudom ti milyen elcseszett környezetben éltek. :c

“Ha meghal a hím párja, az többet nem választ párt, csak az örök magányt, ugyan így a nőstény.”

Annak aztán van értelme, de tényleg.... Ilyenko hol van a veszélyben az evolúció duma?

Az állatvilággal nem kéne példálózni, mert a monogámia inkább kivétel, mint szabály. Jellemzően a domináns hím a csorda összes nőstényét meghágja, de olyan is van, hogy a másik hímtől származó kölyköket megöli, hogy a nőstényt újból ivarzásra késztetve tőle származzanak az utódok.

Az antropomorfia nem vezet sehova.

Az erkölcs nem abszolút, nem is állandó. A hűség gyaníthatóan vagyoni alapú dolog, a családdal, mint gazdasági egységgel függ össze. Idővel kánonná merevedett. Kérdés, hogy létezik-e még az a családon alapuló modell, ami létrehozta. A másik megfontolandó elv az egyén fontossága: van-e joga az embernek a személyes boldogsághoz, vagy alá kell-e rendelnie magát egy valamiféle magasabbrendű elvnek, nevezzük mondjuk erkölcsnek. Hol van az a határ, amikor ki lehet mondani, hogy a külső kapcsolatban kapja meg valamelyik fél azt a fajta boldogságot, amelyik a házasságából hiányzik? Valóban igaz-e, hogy jobb a házastársnak, ha mielőtt valamilyen kapcsolatba kezd a párja, előbb szakít vele? Akkor is, ha az a próbálkozás kifutja magát, és lecseng? Akkor is, ha tudomást se szerzett volna róla? Ismerek olyan eseteket, ahol elhangzott: tégy bármit, csak ne tudjak róla, és maradj velem. Szerintem ez egyáltalán nem ritka eset, és hozzávehetjük azokat, akik ki se mondják, de szemet húnynak.

Az ég óvjon mindenkit azoktól, akik bonyolult kérdésekre egyszerű megoldást adnak... ;)

Akkor csak egy kívánságom van nektek, ti poligám ösztön állatok, hogy remélem a ti párotok is félre-fépre kacsintgat, s nem becsüli az érzéseiteket. :)

Minden esetre. Ha én egyszer rajta kapnám a párom a megcsaláson, akkor az utolsó fityingét is kiperelném belőle, plussz egy szép öszzegű gyerektartást varrnék a nyakába.

Ha ő engem érzelmileg tönkretehet olyan alapon, hogy neki ez ösztöni igény, akkor nekem meg a megélhetés lesz az, és én is megtehetem vele amit írtam, mert ezzel csak kielégítem az életbenmaradáshoz való ösztönöm.

De persze ezek után én lennék a pénz sóher, telhetetlen, kapzsi szuka, aki teljesen jogtalanul tette ezt azzal a szerencsétlen férfival, aki ezetleg teljesen megszégyenített mind lelkileg, ésa megcsalás álltal szexuálisan is. :)