Fiatal férfiként hogy kell átvészelni a húszas éveket? Mi marad az emberből harmincra, ha nem volt még normális kapcsolata?

"Erre nem tudok mit mondani. Mit vársz az élettől? Hogy tálcán átnyújt neked egy bomba jó nőt, aki hulla szerelmes lesz beléd, és viszont?"

Hát, most őszintén? Miért, nem azon a dumán nőttünk fel mindannyian, hogy "majd megtalálod az igazit, ne félj, téged is elér a szerelem!"? Minden, amit a felnőttek mondtak nekünk gyerekkorunkban erről arról szólt, hogy az élet ezt majd hozza magától.

"Nem mindenkinek jut egyformán. Neked ez jutott. Gazdag vagy, örülj neki!"

Nem az én érdemem.

"Meg van kezed lábad, és nem vagy quasimodo."

Szinte mindenkire elmondható ugyanez. Ettől se leszek boldogabb.

"Én örülnék, ha ezzel az ésszel a helyedben lehetnék. Szerintem irigylésre méltó vagy."

Én meg inkább úgy érzem, hogy az eszem csak hátráltat. Eddig nem sok valódi boldogságom volt az életben.

"Nem értem mi bajod van?

Ha nincs nő, majd lesz. Örülj neki, h sok szabadidőd van. Ha lesz nő, nem lesz."

Én nem így gondolkodom. Vágyom arra, hogy megoszthassam valakivel az életemet, aki elég értelmes és odaadó ahhoz, hogy teljesen megnyílhassak neki. Azt akarom, hogy legyen egy másik felem, akivel egymásnak vagyunk. Hogy utazgathassak vele, filmet nézhessünk együtt, sztorizhassunk hajnalba menően, megismerjük mélyen egymást. És annyit szexelhessünk, amennyit jólesik. Félember vagyok, mindig is az voltam. Minek éljek így? Lehet, hogy számodra a világ így is élhető, nekem nem. Úgy vagyok vele, hogy ha kitárulkozhatnék valakinek, ha lenne valaki mellettem, akivel mindig számíthatunk egymásra és szeretnénk egymást, és elkezdhetnénk családot tervezni, és bármiben partnerem lenne és újra meg újra hatalmasokat szexelhetnék vele, akkor kb. semmi nem érdekelne többé. Ha ezt nem kapom meg, az élettől, akkor viszont úgy vagyok vele, hogy így kár volt kijönnöm az anyaméhből. Minden nap azt érzem, hogy tök felesleges volt felkelnem. Ma is ezt érzem, tegnap is ezt éreztem. Magányos vagyok, és értelmetlenek a napjaim. Nem fejlődik a személyiségem, mert nem figyel rám senki, nincs, aki mélyen törődne velem és visszajelzéseket adna rólam, és szeretne. Társra van szükségem, akinek végre 100%-osan megnyílhatok.

"Használd ki! Utazz, motorozz, kirándulj, a haverokkal sörözz, olvass, amíg megteheted! ilyesmiket 20 évesen jó csinálni."

Nem 20 éves vagyok, hanem 26. Vágyom ezekre... de nem egyedül. Haverjaim? Mind elfoglaltak, megvan a maguk élete. Valahogy sose ment nekem az, hogy igazán közel legyenek hozzám korombeliek. Minden társaság, amiben vagyok, feloszlik magától, elszélednek az emberek, ki-ki a maga párjával, életével, karrierjével törődik.

Nem tudom ennél jobban elmagyarázni. Életemben egyszer éreztem azt, hogy valaki igazán odavan értem, és tényleg figyel rám és meg akar ismerni, és csak én vagyok neki. Nekem ez az érzés kell. És én ugyanezt akarom viszont nyújtani, teljesen készen állok rá. Ha lenne egy olyan barátnőm, mint az említett lány, kb. mindent megtennék érte, minden időmet neki adnám. Erre van szükségem. Miért nem lehet ezt megérteni? Tudom, hogy ti már ezen átestetek, megtapasztaltátok, hogy fél év után elmúlik a rózsaszín köd, két év után már nem olyan izgi a rendszeres szex, stb. DE ÉN NEM ESTEM MÉG ÁT RAJTA! Én ezeket meg akarom élni! Semmi emberi nincs enélkül az életemben, olyan vagyok, mint egy hangya, ami csinál ezt, csinál azt, aztán megdöglik. Ki akarom élni magam, szeretni akarok, szexelni akarok. Miért nem képes ezt felfogni a világ? 26 éves koromig semmi részem nem volt ezekben, mit lehet ezen csodálkozni?

"Egy okoskodó hisztigép vagy, erre pedig nincs szüksége egy nőnek sem. Parancsolj."

Menj a p**sába. Parancsolj!

"Igazad van, a létezésednek semmi értelme nincs,és senkinek sem kellesz. Igazán pocsék és unalmas életed lehet.

Most hogy ezt mondtam jobb?"

Nem.