Elmondtam édesapámnak, hogy meleg vagyok. Most gyűlöl. Mit tegyek?

Mindenkitől elnézést kérek, aki gyakran visszajárt ide, de nem kapott hírt; és mindenkinek köszönöm mindazt az érzelmi támogatást, tanácsot, amivel látatlanul is itt megajándékozott. Köszönöm nektek.

Rengeteg mindenen vagyok túl, rengeteg ötleten, impulzuson, és döntésen. Sok butaságot, és sok elhamarkodottat írtam. Tartozom nektek legalább annyival, hogy elmondom mi is történt.

Mielőtt hazajöttem, meggyóntam németül Mariazellben, majd két napot töltöttem a környéken. Soha, de soha nem volt még két olyan tartalmas napom, amikor ennyire betöltöttek volna a gondolatok kora hajnaltól késő estig. Legtöbbet persze viselt keresztemről gondolkoztam, és a bűneimről, melyet az előző napon vett le rólam Isten.

És akkor jött meg bennem az elhatározás, hogy megteszem. Sok ember elítélne miatta, talán egyesek megértenének, gondoltam, de megérett bennem a gondolat, hogy megteszem az egyetlen dolgot, mely kiutat szolgáltathat ebből a kilátástalan helyzetből: beszélni édesapámmal.

Hazajöttem, kinyitottam a lépcsőház ajtaját, felmentem, kinyitottam az ajtót, s köszöntem neki, miközben az előszobában ült egy sámlin. Sok forgatókönyvre számítottam, de arra nem, hogy sír. Tudni kell róla, hogy ő soha-soha-soha-soha nem sír. Ha nem tudtam volna, hogy csak ő lehet otthon, meg se ismertem volna talán. Ez talán sokaknak nem jelent semmit, de ha sohasem láttatok valakit sírni előtte, az hirtelen félelmetes az ismeretlen helyzettől. Meg se hallotta, hogy bejöttem. Ekkora már remegtem, és majdnem véresre haraptam a szám. De nem segített semmi. Ledobtam a táskám, térdre vágtam magam, és a kezem a térdére tettem. Mire felkapta a szemét, már én is sírtam. Akkor és ott azt mondtam neki, hogy "Apa, vétkeztem az ég ellen és te ellened. Szeretlek. Bocsáss meg!". Egy pillanatra azt hittem, hogy nekem fog esni, mert hátravetett fejjel felbődült, de akkor láttam meg az arcán, hogy kínja tajtékot vetett. Ezután nem tudom, meddig voltunk egymás karjaiban, de szerintem egyikünk se tudott akkor semmiről.

4-kor feküdtem le aznap, mert hét körül édesanyám is hazaért, és onnantól kezdve meg úgy éreztem magam, mint a világ legáldottabb embere. Sírtunk, beszélgettünk, ölelkeztünk, bocsánatot kértünk, tömören, minden korlát nélkül. Határtalanul boldognak éreztem magam, mégha nem is szóltak volna semmit, mert éreztem, hogy visszakaptam a családomat, azt, amiről az Úrhoz fohászkodtam. Hajnapi 3 fele édesapám mindenért bocsánatot kért, és azt mondta, hogy el se tudja képzelni, hogy hogy történhettek így a dolgok. Úgy mentem aludni, olyan szívvel, mint amikor a karról leveszik a vérnyomásmérőt. Térdre borultam, és hálát adtam Istennek a csodáért.

Másnap felkerestem Bencééket. Kaptam hideget-meleget, és meg is érdemeltem. Aztán magunkra hagytak bennünket, és levonultak a tömb alatti egységbe. Próbáltam kifejezni, hogy mennyire sajnálom. Ő nem mondott semmit, csak megkérdezte tőlem, hogy az a bizonyos este miatt tettem-e azt, amit. Nem értettem, hogy mire gondol. Erre azt mondta, hogy attól félt, hogy azért hagytam ott, mert szakítani akartam vele, s egy olyan ember miatt kellett szenvednem, akit amúgy is ott akartam hagyni. Ekkor leesett az állam. Percekig győzködtem, hogy ez nem így van, és én csak őt szeretem. Megmondtam, hogy nem tudom máshogy kifejezni, mint ahogy azt itt leírtam korábban, remélve, hogy visszajön gyakorira. Erre azt mondta, de, olvasta, de ezt meg kellett kérdeznie. Megcsókolt, és azt mondta, hogy semmi se választhat el bennünket.

A másnapot végig együtt töltöttük, ameddig le nem hűlt az idő, s fel nem keltünk a plédről. Kimondhatatlanul hálás vagyok mindenért. Családomnak, Bencének, és nektek. Köszönöm, hogy válaszoltatok, köszönöm, hogy segítettetek, köszönöm, hogy akkor voltatok velem, amikor a legnagyobb szükségem volt támogatásra. Köszönöm. A világ jobb miattatok. Sziasztok!