A huszonéves pasik hogy bírják ki egyáltalán úgy, hogy nincs senkijük?

Kedves #9-es, a "kiégett" jelzőt nem érdemlem meg. A jó szex még ma is ugyanolyan fontos szegmense az életemnek, mint valamikor volt. Akkor inkább "kivénhedt". D

Csajozógép sohasem voltam. Elismerem, valamivel több partnerem volt, mint az átlag, de ez mindössze annak tudható be, hogy nem vagyok megalkuvó típus. Olyan nőt kerestem, aki MINDEN tekintetben megfelel nekem. Sokáig tartott. Innen nézve azonban sokkal inkább kudarcnak tekinthető a sok partner, mintsem dicsőségnek. Arra viszont mindenképpen jó volt, hogy kitanuljam a lelki különbségeket férfi és nő között.

Amit pedig a kérésre adott válaszomban írtam, teljes mértékben helytálló. Annyira az, hogy ha történetesen ma lennék huszonéves, valószínű, hogy én is a csajokat nem értő nyavalygók sorát gyarapítanám.

Én is igen keserves helyzetben vagyok, ahogyan egy páran itt leírták. Az évek elszaladtak, most már azt is lehetne mondani, hogy mindegy.

Talán az a szerencsém, ha ezt annak lehet nevezni, hogy alkatomnál fogva magamnak való vagyok, így bármiféle tapasztalat híján nem tudom megmondani, hogy tudnék-e kötődni egy nőhöz tartósan. Furcsa kettősség ez, egyfelől az ember a halált kívánja, illetve más életet, vagy pedig elutazást más bolygókra, másfelől viszont riasztó a kötöttségnek a gondolata. Attól tartok, hogy én túl magamnak való vagyok egy párkapcsolathoz. Bár ilyesmitől igazából nem is kell tartanom, mert az ismerkedésre esélyem sincsen; csak elgondolkozik az ember ezeken a dolgokon. Pedig nagyon érzelmesnek, érzékenynek tartom magam úgy általában.

Mindenesetre, ha én egy zseniális lángelméjű tudós lennék, akkor a saját sanyarú helyzetemből kifolyólag, minden erőmmel azon lennék, hogy valamiféle női robotokat fejlesszek ki, arra törekedve, hogy minél életszerűbbek legyenek.