Miért érdekel jobban, ha Ő az?

Általában úgy szoktam gondolni, hogy mivel emberek vagyunk, ezért nem érdekel ki mit gondol rólam, hogy nézek ki, mennyire áll bénán a hajam, a ruhám, persze nyilván érdekel, nézem magam a tükörben, hogy jól nézzek ki, de mostanában kezdem érezni, hogy mit foglalkozzak én mások véleményével, mikor emberek vagyunk. És ennyi, nem több. Emberek. Egyetlen egy életünk van itt a Földön, ez nem "yolo", hanem ésszerűség. Itt élünk a Földön, ki a fenét érdekel, hogy épp egy hajtincsem rosszul állt, minek akarjak én másoknak megfelelni, minek akarjak én minden pillanatban tökéletesen kinézni. Nem hagyom el magam, odafigyelek hogy jól érezzem magam, csak szeretnék az apró dolgokkal már nem foglalkozni.

Ez eddig rendben is lenne.

Aztán jön az a pont mikor megtetszik valaki és borul az egész elmélet. Jön az izgatottság, vajon észrevesz-e, mi lesz ha egyszer odajön hozzám, és megkérdezi amire olyan régóta várok már. Izgulok, félek, hogy rossz benyomást teszek rá, miközben minden porcikám arra vágyik, hogy megismerjem Őt, és beszélni kezdjek vele éjt nappallá téve.

De az van hogy félek, nagyon félek, stresszelek miatta.

Kérdésem a következő lenne: hogyan küzdhető le ez az izgatottság? Hogyan maradjak ebben a helyzetben is "csak ember"? Nem szeretnék többet mutatni mint ami én magam vagyok, önmagam szeretnék lenni, de ez az izgulás keresztbetesz.

Még nem is beszéltem vele, már azon kattogok, hogy mi lesz ha eljön a pillanat, és ülök vele szemben és rámnéz, és nem tudok megszólalni, vagy elmondom hogy mennyire félek, de miért tekintek rá már eleve úgy mintha valami ítélőm lenne? Ki vagyok én hogy mindenáron tetszenem kell neki. Miért kell ennyire...