Elképzelhető, hogy amelyik férfinak soha nem volt még kapcsolata,30 éves kor fölött már teljesen elveszetté, reményét vesztetté, és a magányt teljesen megszokottnak vélővé válik?

Rólam van szó, 30 éves múltam, soha nem volt barátnőm. Habár nagyon szeretnék már végre egyet, de azonnal rám törnek azok az érzések, hogy eddig is megvoltam magányosan, s habár voltak nehéz időszakjaim, amikor óriási szükségem lett volna egy megértő barátnőre, akik lelkileg támogat, mégis túléltem.

Igaz, hogy lelkileg eléggé össze vagyok szakadva, és sokszor vágyok valakire, aki mellett felébredhetek reggelente, akinek elkészíthetném, megoszthatnám a reggelimet, mégis visszazuhanok abba az állapotba, abba a jellegzetes instabil "jó így magányosan is, de mégse jó, de mégis olyan jó lenne egy lány, de már megszoktam egyedül" állapotba.

Lett volna esélyem az elmúlt években 1-2 lánynál, de egyszerűen félek a kapcsolattól, félek attól, hogy ezt az önfelőrlő biztos magányt feladjam egy olyan érzésért, ami teljesen bizonytalan.

Szóval jó a magány, de mégsem jó a magány. Ha alakulóban lenne egy lánnyal valami kapcsolatféleség, bepánikolnék, és visszamenekülnék ebbe a se nem jó-se nem rossz magányba. Viszont amikor nagyon magányosnak érzem magam, akkor szoktam felpattanni, és keresem a lányok társaságát, ahol csak lehetőségem van rá.

Viszont ha már érzem, hogy ebből lehet több is lenne, azonnal menekülök, és kezdődik minden elölről.

Fiúk, srácok, férfitársak, voltatok már ilyen helyzetben, mint amilyenben én vagyok? Éreztétek már azt, hogy "jó is a magány, meg rossz is, és jó is lenne ismerkedni, meg nem is"?