Mit csináljak, hogy elfelejtsem? Vagy ne is próbáljam meg elfelejteni? Mondjam el?

Már egy éve annak, hogy egy csillagászati táborban, zöldfülű és béna szakkörösként, belezúgtam a csoportvezetőnkbe. Ő egy idős velem (14), nagyon humoros, és egyszerűen letaglóztam tőle. Azóta nem hagytam abba a szakkört, egyre jobban elmélyedtem a csillagászatban, már el sem tudom képzelni az életem a távcsövem nélkül...a szakkörön is igazi barátokat szereztem. A bukkanó: ő nem jár szakkörre, de közel lakik a csillagvizsgálóhoz, ergo relatíve sokat fent van, de mázli kell ahhoz, hogy derült időt fogjon ki az ember, és ő is ráérjen. Így teltek a hetek, hónapok...volt, hogy egy hónapig nem láttam. Én messze lakom, máv-val és bkv-val másfél óra, amíg felérek. Egy árva, rossz képem volt róla, azzal éltem túl a téli táborig, ahol a saját fényképezőmmel tudtam készíteni képeket. Ebben a táborban szó szerint rosszul voltam tőle...

Azóta bepörögtek az események: az egyik legjobb barátommal (szakkörös) neveztünk egy csillagászati pályázatra. Megkérdeztük Őt, hogy lenne-e kedve csatlakozni hozzánk. És belement. Így végre gyakrabban láthatom...

De egyszerűen esélyem sincs. Olyan természetességgel néz át rajtam, hogy az nagyon fáj. Ugyan a barátom tud erről az egészről, és próbál nekem segíteni, a lehetetlent, legyen bármilyen jó szándékú, ő se fogja tudni megvalósítani. Azt nem értem, hogy a sráccal egyszer nagyon jót beszélgettünk, úgy egy hónapja, legalább egy órán keresztül, és úgy köszönt el, hogy "majd még beszélünk". Kiderült, hogy rengeteg közös van bennünk. Legalábbis én így éreztem. Ehhez képest most ugyanolyan velem, mint azelőtt. Lehet, hogy lát valamit ebből az érzelmi sokkból, és így akar lekoptatni?

És hogy még rosszabb legyen a helyzet: a barátomat is felemelték minap csoportvezetőnek, így a pályázók felállása: két csoportvezető, és a béna csaj. Kisebbségi komplexus, tagadhatatlan.

Ő ráadásul nagyon vicces, én nem, pláne, hogy zavarban vagyok előtte, szörnyen bepörgök, így idegesítő vagyok. Egyszerűen nem tudok változtatni ezen.

Nem tudom, mit csináljak. Legegyszerűbb lenne elfelejteni. De hogy?

Vagy mit tegyek? Mondjam el neki? Vagy próbáljam meg csendben elfelejteni?

Esetleg menjek el pszichológushoz? Minden este, minden nap rá gondolok, nem tudja, mit szenvedek ezért a reménytelen álomért...