Mennyi esélye van egy egzisztencia nélküli 30 éves nőnek, hogy találjon egy normális pasit?

Ápolt, igényes, nőies a megjelenésem, nem vagyok vékony, de nem vagyok elhízva sem. Normális az értékrendem, kedves, odaadó, intelligens, figyelmes, érzékeny, segítőkész vagyok (mások szerint is). Azonban ennyi idősen még ott tartok, hogy még nincs se diplomám, se munkám. Ennek megvan az oka, így alakult az életem, nem vagyok lusta, de hoztam olyan döntéseket amikről utólag derültek ki, hogy nem a legjobbak voltak, illetve a tanulmányaimat többször meg kellett szakítanom, hogy dolgozhassak, mert kellett a pénz. Szüleim nagyon minimálisan tudnak csak támogatni, mivel más városban lakok, az albérletet, útiköltséget, stb magam finanszírozom, ha otthon vagyok náluk, akkor szállásért, kajáért nem kell fizetnem, csak ha extra igényeim lennének max. Spórolt pénzem semmi, örülök ha egyik hónapról a másikra fenn tudom tartani magam, nincs semmi vagyoni tulajdonom. Vannak céljaim az életben, amiért keményen küzdök, de tisztában vagyok vele, hogy nem tudok felmutatni semmit, próbálom reálisan nézni a dolgokat, hogy már csak 1-2 év és talpra állok, meg tudom, hogy jó nekem, mert az emberiség nagyobb része éhezik, meg szenved, meg tudom hogy azért is hálás lehetek a sorsnak, hogy vannak igaz barátaim, rendes szüleim. Csak szegényebb családba születtem, szüleim nem tudtak a fenekem alá tenni egy lakást, kocsit, ez nem is zavar. Azonban ismerkedésnél, ez egy igen nagy hátrány. Vagy olyan alakokkal találkozok, akiknek más az értékrendjük, alkalmi munkákból élnek, szintén a szülőknél laknak, de ez nem zavarja őket, semmi ambíció, semmi jövőkép. Vagy ha találkozok normális, hasonló értékrendű férfivel, akkor úgy érzem, kevés vagyok. Mert nekem még se lakásom, se autóm, nyaralni sose megyek, arra sincs pénzem, hogy minden hétvégén, buli, beülni valahova, stb, meg szabadidőm is kevés van.

Tudom, hogy küzdeni kell, hogy elérjünk valamit az életben, de nem így terveztem az életemet, hogy ennyi idősen még nem tartok sehol, és tudom, hogy már közel a cél, 1-2 év, és sokkal jobb helyzetben leszek, de már egyre nehezebben viselem, mert állandóan ezzel szembesülök a környezetemben, hogy a márkás ruhák, elektronikus kütyük, nyaralások számítanak, és az ember értékét a pénz és a külső határozza meg legjobban. Mert ha már szegény vagyok, legalább lehetne "bomba" testem, de attól messze vagyok, és igazából nem is ez a fő célom.

Mi a véleményetek, valóban így mennek mostanában a dolgok, hogy a pénz meg a külső számít csak, vagy én látom most csak ilyen feketén a világot?