Mint gondoltok erről az egészről, mit tehetnék? (komoly gondról van szó. )

Önbizalom hiányos vagyok, testképzavarom van és állandó kisebbségi komplexusom.

Egész gyerekkoromban csúfoltak, sokszor még a tanáraim is megaláztak, de minden lepergett rólam. Aztán úgy 11 éves korom felé elkezdett kialakulni ez az egész... egyszerűen egyre jobban utáltam a testem, magammal is egyre elégedetlenebb voltam. Aztán elköltöztünk, elkerültem egy teljesen más környezetbe, ahol szintén sok megaláztatás ért, de ott legalább a tanárok szerettek. Egyre súlyosbodott az önbizalomhiányom, és 12 éves koromtól kezdve már étkezési zavarom is lett. Egyre rondábbnak láttam magam, és már voltak olyan korszakaim, amikor nem is ettem, nem részletezném, mert most nem a súlyomról van szó. Aztán megint elköltöztünk(vissza oda ahonnan odaköltöztünk, mert elegünk lett abból a helyből), most már valahogy egy normális környezetbe kerültem, de az önbizalomhiányom ugyanúgy megmaradt, és súlyosabb is lett, jobban kihat mindenre, ráadásul én már nem is érzem, hogy ahogy élek, az nem lenne normális, mert már annyira beleszoktam mindenbe...

Egyszerűen nem merek egész alakos tükörbe nézni, mert tudom, hogy csak sírva fakadnék, mindig ez volt, és most így tartom a lelki nyugalmamat félig-meddig, az arcomat néha szépnek, néha undorítónak látom, de az összképet mindig utálom, sosem érzem magabiztosnak magam, mindenért aggódom, és mindent a szívemre veszek. Rengeteg fájdalmat okoztak már nekem, jelenleg a barátom, azzal, hogy még egy kicsit sem törődik velem, de mindezt a fájdalmat visszafojtom, és az iskolába pedig előjön... vagy sírás formájába, vagy pedig röhögés, és baromkodás formájába. Akik csak felszínesen ismernek, mind azt hiszik, hogy egy vidám, komolytalan ember vagyok, mert egyszerűen jó a humorérzékem, és a röhögésbe szoktam legtöbbször fojtani a fájdalmamat, de utána amiatt is bűntudatom van, mert egy bohócnak érzem magam. Úgy érzem, hogy szinte mindenki lenéz.

A szüleim mindketten sokat szenvedett, pesszimista emberek, tőlük sem kapok sok pozitív energiát, vagy bármit, kicsik az elvárásaik velem szemben, és ráadásul mindketten idegbetegek, volt már olyan, hogy nekem estek, pedig nem szemtelenkedtem, semmi, tényleg, tisztelettudó gyerek vagyok...

Egyik barátom töviről-hegyire ismeri minden gondomat, és ő szerinte pszichológushoz kéne fordulnom. De nem szeretnék... Kellemetlenül érezném magam, így is szégyellem magam sokszor a többiek előtt...

Kérlek segítsetek vagy adjatok tanácsokat, és legyetek velem őszinték, nekem már elegem van ebből az egészből...

Hogy valamit azért lássatok belőlem, ezért a testemről itt vannak képek, de az arcomról semmiképpen sem szeretnék, mert nem akarom, hogy bárki is felismerjen. Még azt is szégyellem, hogy feltettem a kérdést...

[link]

[link]

[link]

[link]

[link]

[link]

Köszi, ha legalább elolvastátok, és bocsi, ha hibát vétettem a megfogalmazásában... :|

15/L