Milyen érzés szépnek lenni?

"mindig elég hamar szóba kerültek a nem éppen előnyös tulajdonságaim"

Sajnálom kérdező, hogy ilyeneket kell átélned. Sosem értettem azokat, akik negatív megjegyzéseket tesznek mások külsejére, főleg ha nem tud azokon változtatni... Hidd el, ez inkább őket minősíti. Könnyű mondani, de próbáld meg az ilyen felszínes emberek megjegyzését ne magadra venni.

Meg tudlak érteni kérdező, nagyonis meg tudlak érteni. Mindig azok mondják, hogy a külső nem számít, akik nem kapnak folyamatos negatív visszajelzéseket miatta. Nekik persze hogy nem számít. (Ez olyan, mint amikor a stabil életű kispolgár mondja hogy a pénz nem számít. Neki persze hogy nem számít, az éhező hajléktalannak nyilván számít.)

Én is hasonló cipőben járok mint te, nem szeretem az arcomat. Ahányszor tükörbe nézek, mindig sokkot kapok, az ami a fejemen van, az egyszerűen nem az én arcom. Nem lehet az enyém. Nem tudok vele azonosulni, ez egy ocsmány maszk, ami rámnőtt. Amikor magamra gondolok, más vonásokat látok magam előtt, mint amit a tükörben látok.

Hiába vannak sikereim az iskolában, hiába becsülnek a körülöttem lévők, az a tény, hogy hogyan nézek ki, néha még az öngyilkosságot is eszembe juttatja. A "szerelmi életemet" teljesen tönkreteszi, néha a saját szeretett barátnőimet sem bírom látni (persze hogy gyönyörű lányok) mert nem bírom elviselni azt, hogy mennyire ocsmány vagyok hozzájuk képest.

Próbálom nézni a jó oldalát, pl nem lesz olyan rossz öregedni, a tanáraim csak hallgatót látnak bennem, nőt nem, a körülöttem lévő nők nem látnak bennem vetélytársat, egy csomó konfliktust megúszok azzal, hogy senkit nem érdeklek.

14 éves korom óta vágyom a plasztikára. Most vagyok 23, és egyre távolibbnak érzem a plasztika lehetőségét, pusztán a pénz miatt. Elkeserítő. Ha véletlenül látok egy romantikus filmet, napokig sírok. Néha fel sem kelek az ágyból, és csak várom hogy rám szakadjon a plafon, és legyen vége a szenvedésnek.

Egyébként tudom, hogy nagyon nevetségesen hangzik ezt olvasni kívülállónak.

Igazából amit én érzek (és valószínűleg a kérdező is) az a folyamatos hiány. Nem egyszerűen egy elfogadható méretű orrlyuk hiánya, vagy a halántékomon lévő haj hiánya, hanem mindaz, amiben részem lehetne, ha rendes orrom, halántékom, satöbbim lenne. Egész más életem lenne, egész más problémákkal. De legalább lenne esélyem olyan dolgokra, amire most esélyem sincs.

Mindenki mondja hogy önbizalom kérdése, de nem az. Van önbizalmam, tudom hogy egy csomó mindenre képes vagyok, tudom hogy vicces vagyok, tudom hogy hűséges vagyok. De ez nem elég. Szép akarok lenni, de nem vagyok az.

A szüleim nekem sem támogatják a plasztikával kapcsolatos terveimet. Mármint nem úgy, hogy anyagilag nem támogatják, hanem elviekben sem. Szerintük most sem vagyok ronda, és a plasztikától mindenki csak rondább lesz. Nem számít. Valószínűleg úgysem lesz rá pénzem soha. Pedig nem látok más kiutat, úgy érzem mindet megpróbáltam. Frizurák, sminkek, másfajta frizura és smink, természetes megjelenés, hízás, fogyás, magassarkú+szexi ruhák, kényelmes ruhák, férfias haj+férfias ruhák, stb... Belefáradtam. Mindegyikben ugyanolyan ronda voltam.