Vajon meglesz valaha a mesterséges inteligencia?

#1 Te mégis mi az isten nyiláról beszélsz?

Kérdező: miért ne lenne meg? Attól függően, hogy te mit értesz MI alatt, a válasz a "már rég megvan" és a "megfelelő számítókapacitás kell hozzá, és meglesz" között variálódik.

arról beszél, hogy korlátolt vagy, mert most se érted miről van szó

meg arról, hogy hülye, aki ezt a egész 2-es marhaságot kitalálta, mert értett egy kicsit a digitális technikához

</sarcasm>

Te annyira nem tudod, miről beszélsz, hogy az már fáj.

Úgy is mondhatnám, hogy most toltál egy "bölcsész"-t, vagy egy "filozófus"-t :)

(nem mintha skatulyáznék, de ez sajnos tipikus)

"igen és nem variánsok"

Hm, már akkor is kettővel többet gondolkozott, mint te.

– No de öregem, hiszen tudod, hogy mindezek a folyamatok azért játszódnak le, mert beprogramoztam őket, tehát nem valóságosan mennek végbe…

  – Mi az, hogy nem valóságosan? Azt akarod mondani, hogy a doboz üres, és minden fáklyásmenet, kínvallatás, kivégzés csak illúzió? Érzéki csalódás?

  – Nem csalódás annyiban, hogy igazán végbemegy, de csak bizonyos mikroszkopikus jelenségek gyanánt, amelyekre az atomrajokat kényszerítettem – magyarázkodott Trurl. – Mindenesetre az ottani születés, szerelem, hősiesség vagy árulás csupán parányi elektronok körtánca az űrben, az én programozó művészetem pontossága jóvoltából, amely…

  – Elég az öndicséretből! – szakította félbe Klapanciusz. – Azt mondod, hogy ezek önszervező folyamatok?

  – Hát persze!

  – És parányi elektronfelhők között mennek végbe?

  – Tudod nagyon jól!

  – És a hajnalok, napnyugták és véres harcok létrejötte pusztán a lényeges változók kölcsönhatásának következménye?

  – Pontosan így van.

  – No és mi magunk, ha fizikai és kauzális szempontból vizsgáljuk, vajon nem az elektronok táncának felhői vagyunk? Nem az űrbe szerelt pozitív és negatív töltések? A mi létünk talán nem részecskeütközések következménye, noha mi magunk az elektronok bakugrásait úgy érzékeljük, mint szorongást, vágyat vagy gondolkodást? Hát mi egyéb történik a fejedben, mikor álmodozol, mint kapcsolások bináris algebrája és az elektronok szakadatlan tánca?

  – No de Klapanciusz! Azonosítanád a mi életünket az üvegdobozba zárt játék ország életével?! – méltatlankodott Trurl. – Na hallod, ez már túlzás! Hiszen én csak államszimulátort építettem, tökéletes kibernetikai modellt, semmi többet!

  – Hát nem érted, Trurl? A tökéletesség a mi átkunk, amely minden alkotásunkra ránehezedik, mert kiszámíthatatlanná teszi a következményeket! – mondotta nyomatékosan Klapanciusz. – Ha egy tökéletlen utánzó kínozni vágyna valakit, és csinálna magának holmi formátlan fatönköt vagy viaszbábut, amely külsőleg valamelyest hasonlít egy értelmes lényre, azon nyugodtan kitölthetné szadista hajlamát, és kész! De gondold meg, barátom, mi történik a tökéletesedés folyamán! Gondolj a következő szobrászra, aki már gramofont szerel a bábu hasába, hogy teremtménye jajgasson a korbácsütések alatt; gondolj a következő bábura, amely bábuból már homeosztáttá válik, gondold el a könnyező, vérző bábut, és végül azt a bábut, amely retteg a haláltól, bár ugyanakkor vágyik is a nemlét nyugalmára, hogy szabaduljon kínjaitól! Hát nem látod, hogy a szimuláció tökéletessége folytán a látszat valósággá válik, a színlelés igazsággá?

(Stanisław Lem: Kiberiáda -- Murányi Beatrix fordítása)