Érint-e téged a polihisztor szindróma?

Nyilván poénkodtam. Komolyra ferdítve a szót, a „Valamennyire érint, de kezelhető” opciót választottam.

Pl. ha az ember egy komplex kérdésben hoz döntést, soha nem lehet az információk teljes birtokában. Valahol mégis meg kell húzni a határt és dönteni. Utána meg fel kell vállalnia a döntést, és nagy lépésekben haladni a választott úton… Miközben az emberben óhatatlanul felmerülnek kételyek. Ha a döntés eredményesnek bizonyul, akkor nyilván az ember kicsit úgy érzi, hogy szerencséje is volt.

Vagy ha az ember más munkájának az eredményét nézi, és az alapvetően tetszetős, akkor egy csomó dolgot nem lát, amit a saját munkájában igen. Nem látja az esetlenségeket, bizonytalanságokat, kényszermegoldásokat, esetleges gányolásokat. A saját munkájában meg tud ezekről. Így bár ugyanolyan eredményt ér el, a saját munkáját nem tartja annyira jónak, mint a másikét.

Persze mindez kompenzálható, ha az ember racionálisan végiggondolja a fentieket. Nálam a probléma ott szokott inkább valóban problémává válni, hogy túl sokat mérlegelek két alternatíva között. Illetve ott, hogy sokszor optimalista próbálok ott is lenni, ahol elég lenne a szimplán jó vagy a szódával elmegy megoldás is. Mert úgy érzem, hogy a szódával elmegy, az nagyon nem elég jó. És ez egyrészt sokszor az optimális megoldás nem is jön össze, másrészt több időt, energiát, gondolkodást emészt fel, mint amennyire valóban szükség lenne.

#14

Köszi! :)

Hát akkor nem, ahhoz sikeresebbnek kellene lennem. :D