Mi a baj Horthy Miklóssal?

Mi is a baj Horthyval? - kérdezte egy kedves hölgy a szoboravatás kapcsán. Hát, ha leszámítjuk azt a négyszáz-valahány-ezer embert, akkor jóformán semmi, akartam válaszolni. De lenyeltem, mert nem lett volna igaz.

Én aztán minden vagyok, csak elfogult nem. A kormányzóról is írtam eleget, azt se gondolom elfogultnak. Semmiféle érzelem nincs bennem vele kapcsolatban. Nem ismertem. (Ez valahogy elég Stallonésra sikeredett, de nem baj. Legközelebb Steven Seagal stílusára próbálok majd emlékeztetni.)

Szóval Horthy. Ha megmaradt volna hősi emlékű katonának...de nem maradt meg. Katonának bátor volt, de...mindig ott az az átkozott "de"...ott vannak az árulások. Nem szívesen nevezem őket annak, de mi másnak nevezhetném?

Kezdődött a népével. Azzal is végződött, de ne vágjunk a dolgok elébe. Amikor 1917-ben megsebesült, a kórházban meglátogatta egy riporter. "Egy sebesült magyar tengerésztiszt szeme még a kórházi ágyról is Budapest felé tekint" - olvasta fel a jegyzeteit, de Horthy azonnal kijavította: "Egy sebesült magyar tengerésztiszt szeme még a kórházi ágyról is BÉCS felé tekint."

Röpke másfél év, és Bécs felől is elfordult az a tekintet. Hogy mennyire, arra további három évet se kellett várni: IV. Károlyt, akinek az akkor már kormányzó KÉTSZER is hűséget esküdött, a "budaörsi csata" után először Tihanyba internáltatta, majd a brit Cardiff cirkáló szállította Madeira szigetére, ahol Horthy nagy megkönnyebbülésére 1922 tavaszán végzett vele a spanyolnátha. Ez volt a második árulása.

Horthy mindig is antiszemitának vallotta magát. Az emlékirataiban ugyan nem dicsekedett vele, de Estorilban már annak is örülhetett, hogy nem állították népbíróság elé. (A pontosság kedvéért: Horthy nem ASZEMITA volt, mint többek között Szálasi, vagyis nem kiirtani akarta a zsidókat, csak elnyomni. Ezt sem így fogalmazta meg: azt mondta, hogy ő nem a zsidókat akarja lenyomni, hanem a magyarokat akarja felemelni. Akármit is akart, a numerus clausus a huszadik századi Európa ELSŐ "faji" törvénye volt, Magyarország nagy dicsőségére.)

A numerus clausust három zsidótörvény követte, majd a kamenyec-podolszki sajnálatos események. A géppuskák ravaszát nem magyar ujjak húzták meg, tiltakozik most a tájékozott jobboldal... Nem, de a vagonokba magyar kezek lökdösték a zsidókat. EZEK a zsidók nem voltak magyar állampolgárok ? Nem, mert csak a szülőföldjüket csatolták vissza Magyarországhoz, rájuk a kormányzó már nem tartott igényt.

Horthy népszerűségének és sikereinek csúcspontját az 1938 és 1941 közötti területi revíziós sikerek jelentették. 1938-ban az első bécsi döntéssel a Felvidék, majd 1940-ben a második bécsi döntéssel Erdély északi része tért vissza Magyarországhoz. Emellett a közhangulatot jelentősen befolyásolta a gazdaság nagyarányú fejlődése, mely a nagy gazdasági világválság után 1938-tól következett be.

Aztán ott voltak a munkaszolgálatos-századok, bennük többek között Rejtő Jenővel. És még mindig nem tartunk a német megszállásnál. Történt ugyanis közben még egy árulás, csak ezúttal saját családja volt az áldozat.

Horthy István, a fia 1942-ben lett kormányzóhelyettes. Horthy István rendes ember volt, ráadásul - apjához hasonlóan - kifejezetten angolbarát, aki meg volt győződve róla, hogy a németek elvesztették a háborút. Ennek ellenére - saját akaratából - kiment a frontra, ahol életét vesztette. Miért volt ez árulás az apja részéről? Két okból. Az első, hogy ha nem szövöget dinasztikus álmokat, István nem lesz kormányzóhelyettes. Akkor a Legfelsőbb Hadúri cím várományosa sem lett volna, és talán nem érezte volna mindent felülíró kötelességének, hogy harci tapasztalatokat gyűjtsön. A második: hogy a fiú bizony akkor sem menekülhetett volna meg a frontszolgálat alól. A kormányzó fia erkölcsileg az ilyesmit nem engedhette meg magának. És a kormányzó sem, hogy felmentse. Ahhoz NEM KELLETT VOLNA BELÉPNI A HÁBORÚBA. Horthy Istvánt az országgal együtt saját apja sodorta a végzet tárt karjai közé.

A negyedik árulás az összes brutális következményével 1944. március 19-től a Szálasi-puccsig tartott. Eichmann pár (kettő-) száz emberrel jelent meg. Hogy az 1944. október 15-ig tartó időszakban mégis sikerült négyszáz-egynéhány-ezer POLGÁRI LAKOST a haláltáborokba juttatni, ahhoz a kétszázezres magyar csendőrségnek-rendőrségnek, a vasutasoknak, valamint egyéb MAGYAR segéderők légióinak hathatós és tevékeny közreműködésére volt szükség. Mindezeknek pedig a legfelső vezetője még mindig...Horthy Miklós volt. Ez nem a "már nem annyira hatékony védelem" időszaka volt, ahogy izraeli látogatásakor Áder János szemérmesen megfogalmazta. Ez a nagyon is hatékony, tevőleges részvétel volt egy emberirtásban. Nem is akármilyen emberirtásban: SAJÁT ALATTVALÓI módszeres kiirtásában.

Nincs az az állatfalka, ami akár megközelítőleg hasonlóra vetemedne. Nincs az a vadember. A SAJÁT falkáját még az állat is tiszteli. És MEGVÉDI, mert az biztosítja ő túlélési esélyeit is.

Hogy a zsidókat Horthy nem tekintette saját népéhez tartozónak? Az itt élő svábokat, ruszinokat, cseheket, szlovákokat, lengyelet miért tekintette inkább annak? "Minden baj okai a zsidók" - mondta a Bolondok hajójá-ban, a K. A. Porter örökbecsű regényéből készített, hasonló című filmben a náci utas zsidó kabintársának. "Igen, a zsidók" - helyeselt az -, "a zsidók és a kerékpárosok." "Miért pont a kerékpárosok?" - hökken meg az útitárs. "Miért pont a zsidók?" - mosolyog zsidó kabintársa.

Ugyan melyik az a bolond törzs az emberiség hajnalából - amikor aztán tényleg meg kellett küzdeni a túlélésért -, amelyik KIVETETTE MAGÁBÓL a hozzá csatlakozókat? Többnyire még az asszonyaikat is más törzsektől szerezték, ha kellett, erővel.

Tényleg, mi baj lehet Horthy Miklóssal?

Meggyőződésem, hogy a második világháborúért nem Horthy Miklós a felelős. A zsidókat nagy valószínűség szerint mindenképp elvitték volna (lehet, hogy magyar segítség hiányában nem annyit..). A német és a magyar hadsereg valóban nem volt egy súlycsoportban. De NEM ERRŐL VAN SZÓ. Nem a háborúról, németekről, esélyekről, hanem Horthy Miklósról. Nem MÁSOK felelősségéről, hanem az övéről. Arról, hogy Ő mit tett, illetve nem tett. E szempontból a végkimenetel teljességgel közömbös. "Ha nem én végzem el, elvégzi más." Hányszor védekeztek az emberiség történetében ezzel! Csakhogy most - mint akkor, soha - nem MÁSRÓL van szó, hanem RÓLAM. Jelen esetben a kormányzóról. És ha hadat sem üzent volna senkinek, nem hoz "faji" törvényeket, nem emeli hivatalos politika rangjára az antiszemitizmust, nincs délvidéki, keleti vérengzés, nincsenek erdélyi atrocitások, amelyektől még az amúgy nem különösebben finnyás Göbbels doktor is émelygett, egyszóval mindent MÁSOK végeztek volna el, változtatna az valamin? Mit gondol a kedves Olvasó: ha a barátaim elkövetnek egy gyilkosságot, és én csak állok és nézem, el fognak ítélni? Nem kell bajlódni a válasszal: mint a parancsolat.

Mégis lesz egy utolsó utáni vicc. "Mi jut erről eszébe?" - rajzol a pszichiáter a betegének egy kört. "Pina." "És erről?" - rajzol egy vonalat. "Pina." "Nade erről?" - most egy hullámvonal következik. "Pina." "Mondja, mást nem ismer?" - fakad ki az orvos. "Dehogynem ismerek, doktor úr, de mit csináljak, ha mindig egy pinát rak az orrom elé?"

Nos, Horthy külpolitikája (és belpolitikája is) két szóban kimeríthető: területi revízió. Kis Magyarország nem ország, Nagy Magyarország Mennyország. Jó, talán a horvátokhoz nem ragaszkodott volna, bár egy tengerész...Területi revízió, és ezzel minden meg van oldva, a hárommillió koldustól az örök békéig. Mindent, mindent vissza.

Horthy szemében az internacionalizmus, különösen a Szovjetunióba való integrálódás gondolatával és a zsidókkal ötvözve, maga volt minden bűnök bűne. "Most itt, a Duna partján tetemre hívom a magyar fővárost." Pontosan huszonöt év múlva a főváros lett a tetem. De akkor ő már Hirschberg kastélyában volt, Bajorországban.

Kezdetben az antanttal próbálkozott, különösen az angolokkal. Az angolok azonban ha akarták, sziget voltak, ha meg úgy akarták, a kontinenshez tartoztak. Most nem akarták úgy. A franciák meg román-pártiak voltak. És általában, kisantant-pártiak. (Tudni kell, hogy eredetileg csak Németország megtörése volt a fő háborús cél. Aztán jött Benes, és önzetlenül meggyőzte az antant-politikusokat, hogy ez hosszú távon csak a Monarchia, mint legfőbb szövetséges szétdarabolásával valósítható meg. Ez vezetett többek között Trianonhoz. KÖZVETLENÜL ez vezetett. De Nagy-Magyarország semmiképp nem maradt volna fent. Már Ferenc Ferdinánd pedzegette, s az, hogy őt Szarajevóban meggyilkolták, majd kitört a háború, csak meggyorsította a dolgot.)

Maradtak az olaszok. Szintén háborús ellenség, de a Duce álmai oly nagyon hasonlítottak a kormányzó álmaihoz. És éppoly realisztikusak voltak.

Eleinte úgy tűnt, lehet benne valami. Két dudás - Mussolini és Hitler - nehezen fér meg egy csárdában. Ráadásul Hitler csak bő tíz évvel a Marcia su Roma után lépett a világpolitika színpadára. Mussolini akkor még egy rendpárti szocialistának tűnt, egy nagyszájú világfinak, aki azért a szocializmust sem veszi túl komolyan. Mindenesetre szép nagy országa volt, tengerrel, hajókkal, és világháborús győzelemmel a háta mögött.

Csakhát megjelent a Führer. Horthy, mint minden arisztokrata, Hitlert mélyen lenézte. (Hitler nemkülönben őt, mint a korhadt régi világot képviselő kivénhedt Untermenschet.) Mussolini hepciáskodott egy ideig, a Brenneren még pár hadosztályt össze is vont, megakadályozandó Ausztria bekebelezését, de az abesszin háború, mint a jövendő olasz birodalom első csatája német kollégája ölelő karjai közé sodorta. Ott is maradt, egészen a szomorú végkifejletig.

És vele odasodródott szeretett tengernagyunk is.

Sodródott, írtam az imént, és ez a sodródás jellemezte egész külpolitikáját. Hogyan lehet megcsinálni, amit nem lehet? Így, szóról szóra így tehette csak fel a kérdést a rögeszmés politikus a képzett katonának, vagyis Horthy Horthynak.

Mellette készült a háborúra. Nem Hitler háborújára, hanem a SAJÁT háborújára. Nagy szerencséje, hogy nem sikerült kirobbantania (pedig közel állt hozzá). Egy arculcsapást megspórolt a nemzeti öntudatnak.

A hadsereget is erre készítette fel. Nem a Szovjetunió ellen. Nem akart ő keresztes hadjáratot. A bolsevizmus annyiban érdekelte, hogy itt ne legyen. Még jó - tényleg jó - üzletet is kötött vele: a negyvennyolcas zászlókat kicserélte Rákosira.

Aztán mégis keresztes hadjárat lett a vége. Ez volt az ár néhány visszacsatolt területért cserébe. Egészen biztosan tudta. Még a lengyel hadjáratban való részvételt sikerült kikerülnie, Jugoszláviát már miniszterelnökének a gyomra sem vette be, s onnantól nem volt megállás. Azért a jugoszláv kalandra vesztegessünk pár szót. Nem az újvidéki vérengzésre, mert most elemzünk, hanem a magyarázatra és az okra. Utóbbit nem kell magyaráznom a kedves Olvasónak: pina. Pardon, ország gyarapítás. Csakhogy Jugoszláviával öt hónappal előbb örök barátsági szerződést kötöttünk. Hopp, mondta a korabeli jogász. JUGOSZLÁVIÁVAL. De a német támadással Jugoszlávia megszűnt.

Persze ez csak afféle magyarázat. Olyan, mint a gleiwitzi incidens, amivel Hitler a lengyel hadjáratot indokolta. Sőt, még olyanabb, mert itt még incidens sem történt. Jogi csűrés-csavarás. Az igazi ok, ami mindent mindig igazolt Horthy szemében, a területi revízió volt ezúttal is.

Innentől - igazából már a kassai belovaglástól - nem volt megállás. És talán pár pillanatra a kormányzó szeme is elkáprázott. Sőt, határozottan úgy gondolom, hogy elkáprázott. Az ember szereti a KÉZZELFOGHATÓ dolgokat. És az oroszok akkor még oly távolinak tűntek. Még néhány vidám pillanatban azzal a gondolattal is el lehetett játszani, hogy a németek nyernek. Hogy mi lett volna AZUTÁN, az megint egy fogós, ravasz kérdés. Ha akarja valaki, fantáziánkat szabadjára eresztve beszélhetünk erről is, bár nem most. Hans Frank, Lengyelország Gauleitere is vidáman tette fel a kérdést Curzio Malaparte olasz újságírónak a krakkói Wawelban: "Mit gondol, az oroszok homoszexuálisak?" "Meg fogják tudni" - válaszolta Malaparte.

Magyarország is megtudta. Általában nem voltak azok, bár ez a magyar nőknek kevés vigaszt nyújtott. Horthy családját mindenesetre nem érintette: gondolatai nagyjából a negyvennyolcas zászlókért kicserélt kopasz bajkeverő országlásának kezdetén már a portugáliai Estorilból szálltak haza a Duna-Tisza partjaira, ahogy ő maga fogalmazta oly szépen. Tizenegy miniszterelnöke közül kettő kivételével akkorra már MINDENKI halott volt. Egy öngyilkos lett, hármat kivégeztek, egy a Szovjetunióban (a moszkvai Butirszkaja börtönben) kapott szívbénulást, Sztálin egyik kedvenc betegségét.

Azon az úton, amin Horthy elindult, csak ide lehetett eljutni. Csak így és csak ide. Kérdés, hogy ha visszafordulni nem is, de meg lehetett volna-e állni? Hiszen meg is próbálta, az utolsó utáni pillanatban. Az amatőrnél is amatőrebb módon. Nemhogy hivatásos katonához, de egy zöldfülűhöz képest is gyenge kivitelben. Mintha valójában nem is akarta volna ANNYIRA. Talán nem is akarta. Rosszul mondtam: talán már semmiféle akarat nem maradt benne, a rögeszmén kívül. Lebeg az ember a tükörsima vízen, arccal lefelé. A forma kedvéért tesz néhány karcsapást, aztán már azt sem.

Talán - ha olvasta - Joyce Ifjúkori önarckép-e jut az eszébe. "Kivájhatod, ha akarod, de nem kérek bocsánatot."

Amikor kiadták, 1916-ban, még javában tartott az első világháború. A Novara hajóhídján büszkén állt Horthy Miklós sorhajókapitány, két hadihajó elsüllyesztője.

Hol volt még akkor a portugáliai száműzött?