Mi a célja a kormánynak az újabb köznevelési (okatási) törvénymódosítással?

„A felháborók láttalak már munkahelyet? Hol kérik ki a dolgozók véleményét az elnök, vezérigazgató stb megbízásánál?”

Értem a párhuzamot, de szerintem ez nem az érv nem állja meg a helyét. Egy cég nem a munkavállalókért jön létre, hanem a tulajok profitmaximalizálása céljából, az alkalmazottak „csak” segítik a cégvezetők által meghatározott irányvonal teljesítését (leggyakrabban bele sem látnak a célokba, nem látják át az egész folyamatot). Az elnök és a vezérigazgató nem szokott beleszólni a napi dolgaikba. Ha a kisfőnök mondjuk bunkó, alkalmatlan az alkalmazottak irányítására, akkor azt viszont lehet jelezni a magasabb vezetés, HR stb. felé, és lépni is fognak (akik ideáis esetben lépnek is, hiszen a céljuk az, hogy az alkalmazottak jól dolgozzanak nekik).

Az oktatás nagyon más rendszer, leegyszerűsítve a célja az, hogy minden gyerek rendelkezzen a társadalom működéséhez szükséges alapvető ismeretekkel, plusz kihozzuk belőlük a lehető legjobbat, hogy elégedett, produktív felnőttek legyenek, és ezáltal hasznára legyenek a társadalomnak (pl. adót fizessenek, termeljenek, alkossanak, feltaláljanak + mentálisan is egészséges emberként biztosítsák a zökkenőmentes együttélést).

Tehát nem a „vezetés” céljait szolgálja, hanem az emberekét, akik a vezetőket megbízzák ezzel a feladattal.

Hiszen itt nem arról van szó, mint egy cégnél, hogy a célok eléréséhez megfelelő embereket válogatják ki, hanem arról, hogy embereket (gyerekeket) kötelezünk a közös célok érdekében részt venni az oktatásban, és így mindenféle adottságú egyénből kell kihozni az okatatásnak a mindannyiunk számára hasznos képességeket. És a hangsúly a „mindenfélén” van, vagyis nem mindenki számára ugyanaz az út felel meg erre – ahogy nem kényszeríthetünk mindenkit ugyanarra a munkára (hiszen a képességei, érdeklődése eltér az embereknek), ugyanúgy nem minden gyereket ugyanaz az út vezet el a végcélig. Hogy egyértelmű példákat hozzak, pl. vannak diszes, aspergeres, figyelemzavaros stb. gyerekek is, akiknél nem működnek ugyanazok az oktatási módszerek, ám a megfelelő hozzáállással ugyanolyan „jó teljesítményt lehet elérni náluk is.

A lényeg, hogy az oktatásban együtt kéne működnie a tanárnak, szülőnek és gyereknek, mert csak így lehet a megfelelő (társadalmilag hasznos) célokat elérni vele. A kormányzatnak pedig, amelyet megbíztunk e feladat koordinálásával, ezt az együttműködést kellene támogania.

Ami kimaradt a hosszas fejtegetésemből: az iskolaigazgatóknak pedig közvetíteniük kellene a felsőbb szerv (oktatásügy) és az okatatás résztvevői között, ad absurdum az utóbbiak érdekeit képviselve.

Szülőként volt szerencsétlenségem megtapasztalni, milyen az, ha egy intézményvezető kizárólag a felfele nyalással van elfoglalva – idegileg kicsinált tanári kar, akik a gyerekeken verik le a frusztrációikat.

Az én nézőpontomból aki szerint ez oké, annak vagy nincs gyereke, vagy ha van is, akkor jobb lenne, ha nem volna. :)