Mi ez a Kósa ügy?

A Lajos belemászott egy pénzmosásos buliba, aztán kiderült, hogy nem ő a legokosabb! Az anyukája nevére ajándékoztatta a 800 milliós jutalékát, így nem kell bevallani - és gond nélkül megörökölhető! Ügyes, nagyon ügyes... Csak valaki belesz@rt a ventilátorba!

És még nincs vége...

Ne haragudjatok, de nagyon rosszindulatúak vagytok! Bárkivel előfordulhat, hogy egy kedves hölgy megkéri, segítsen már neki kezelni a teljes magyar éves honvédelmi költségkeret háromszorosának megfelelő kis örökségét, és hát milyen a keresztény ember? - segít!

Ti el tudnátok nézni egy szegény, munkanélküli, háztartásbeli NŐT úriemberként, hogy ott kinlódjon a kezelhetetlen pénzével?! Fogadjunk, egy vak nénit sem segítenétek át az utcán!

Azt a nyolcszáz milliócskát meg valószínű, el sem akarta fogadni a miniszter úr, de hát a szegény asszony úgy erősködött, sírt-rítt, rimánkodott, hogy hát fogadja el, hiszen jó tett helyébe' jót várjon az ember!

Szegény Kósa uram, valószínűleg sokat viaskodott magában, hisz' dehogy kell neki a más pénze, amíg a mindennapi betevő kikerül, minek telhetetlenkedne a keresztény lélek?!

Igen ám, de akkor egy pillanatra behunyta szemét, s eszébe jutott szegény jó öreg édesanyja. És akkor könnycsepp csordult végig az arcán.

Jó anyja ráncokkal barázdált, kedves arcára gondolt, s felidézte azt a két drága, dolgos kezet, mely egykor a bölcsőjét ringatta, s azóta is meg nem szűnt dolgozni drága kisfiáért.

Eszébe jutott, hogy e két drága kéz mennyi moslékot kavar egy nap, hogy e valaha sudár, gyönyörű asszony hogy meggörnyedt a munkában, s mennyit kinlódik vérrel, verejtékkel naphosszat a disznóhízlaldában, hogy szeretett gyermekét eltarthassa ott a messzi nagy Budapesten, ahová elment szerencsét próbálni!

"Drága édesanyám!" - rebegte könnybe lábadt szemeit felnyitva immár a miniszter úr. Drága édesanyám... Dehogyis görnyedsz te tovább, dehogyis kinlódsz te a disznóhízlaldában a sok jószággal tovább! Arany és smaragd függőket veszen néked a te fiad, aki miatt annyi szomorúság nyomja a lelked!

És eszébe jutott, mennyit kellett szegény asszonynak szégyenkeznie őmiatta. Hányszor sütötte le drága édesanyja fájdalmas szemeit, valahányszor azt a szót hallotta, "fémkupak", vagy ha csak szóba hozza valaki a ruandai népirtást egy társaságban. Pedig ez az áldott asszony oly szépen tanítgatta, magyarázta neki már gyermekként, mi a különbség a tuszik és hutuk közt, és hogyan kell viselni a sapkát... De ő persze rossz, hálátlan gyerek volt, akkor is csak a motorkerékpárok érdekelték. És ő, hálátlan gyerek, még az államcsőddel is úgy megijesztette szegényt, hogy majd' megállt a szíve!

"Nem baj, édesanyám, nem szégyenkezel te többet a te rossz fiadért! Letörlöm én a könnyeidet s a hízlalda mocskát, moslékját a te drága, dolgos kezeidről! Végre büszke leszel rám!" - gondolta, s már szaladt is az ismeretlen csengeri asszonnyal a közjegyző elé.

Tudta, hogy nem kellett volna, érezte, hogy neki megint csak pechje lehet, valami baljóslatú hang legbelül azt súgta: "ne tedd, csőbe húznak!" Mikor a csengeri közjegyzői irodát zárva találta, már érezte, hogy ez valami figyelmeztető jel a sorstól - de aztán mégis a szerető fiú hálája kerekedett felül a lelkében, s ment, ment tovább, egyenesen Budapestig.

S ott, egyszer, egy rövidke pillanatig azt hitte, mégis rámosolyoghat őrá is a szerencse, mert ahogy kiszállt az autójából, nemhogy közjegyzőt, de mindjárt a közjegyzői kamara elnökét látta maga előtt!

Meg is írták szépen a papirost, czifra pecséttel, édejanyjának a 800 milliócskáról, s az asszonynak is megígérte jó szívvel, hogy fennmaradó millióit a legjobb kezekbe: a magyar állam, s ezáltal a magyar nép leggbiztosabb óvó vasmarkába helyezi el, államkötvényekbe fektetve, hogy a Haza is jól járjon, s gyarapodjék.

Szegény Lajos azóta nyugodtan alszik, abban a biztos tudatban, hogy ő, aki magamagának egyetlen fillért sem kért, s el sem fogadott jótéteményéért, igaz szívvel, jó keresztényként segíthetett egy szerencsétlen asszonynak, hű fiúként megtámogathatta szegény jó édesanyját, és igaz hazafiként még a magyar Hazának is hasznára lehetett.

Milyen szép ez a hármasság, gondolta magában, hálát adva a sorsnak, hogy végre bizonyíthatta rátermettségét, Isten és ember előtt, a Haza előtt, és drága jó édesanyja előtt egyaránt.

Dehogyis tudta szegény Lajosunk, hogy megint szegény jó anyjának lesz igaza, akki annyiszor feddte meg aggódva: "Lajosom! Te jólelkű vagy, de sajnos balf..., édes kis fiam, és peches ember ne menjen a jégre! Élj meg szépen a két kezed munkájából, ahogy münk, itten a disznóhízlaldában, s ne seftelj annyit, még a haza javára sem, mert megütöd a bokád!"

És éppen most, a nemzetközi nőnap és március 15 környékén történik mindez vele! Szegény édesanyja már megint csak szomorúan csóválja a fejét, s már nem is feddi, nem is szidja meg, mint egykor, pendelyes korában, csak néma tekintete vádolja kérlelhetetlenül. Lajost pedig azóta is kerüli az álom, s nem hagyja nyugodni, hogy jó szíve megint bajba keverte.

Hiába, ilyen világot élünk: a jók jutalma a megaláztatás...