Hogyan kéne átalakítani az oktatási rendszert?

Én tanítottam 10 éve, pályaelhagyó tanár vagyok. Már akkor is rossz volt, mindenki tudta. Ezért nekiálltak reformálni, így még rosszabb lett. Most már látom a másik oldalt is, van gyerekem azóta.

Alapvető hiba, hogy olyanok írják a szabályokat, akik nem tanítanak, s gyereket is csak messziről láttak.

Szóval be kéne vonni a tanárokat is a döntéshozatalba.

A másik nagy hiba, amit én látok, hogy változnak az idők, változnak a gyerekek. Még mindig ott tartunk, hogy a tanár kiáll, elmondja, a gyerektől elvárják, hogy csendben üljön, majd bevágja, s visszamondja. De a mai gyerekek már nem ilyenek! Lehet a szülőket hibáztatni, de a lányom osztályában a 18 gyereknek a fele btm-es vagy sni-s. Mind hülye? Nem hiszem. (Jómódú településen élek, nincsenek nemzetiségiek, sem mélyszegénységben élők.)

Az iskola megbetegíti a gyereket. Nálunk második osztályban a tanítónő a gyerek minden tollvonását jeggyel értékeli. Nem túlzok!!! Még az igazgatónőnek is szóltam, hogy a gyerek pszichoszomatikus tüneteket produkál, nem alszik, fáj a hasa. 7 éves, minek kell ezt csinálni?!

Én voltam a rossz.

A tanítónő küzd, utálja az egészet. De nem így kéne tanítani. Valahogy jobban be kéne vonni a gyerekeket az óra menetébe, ha aktívabbak lennének, akkor nem rosszalkodnának órán.

Nem a tudásanyagot kéne növelni, hanem meg kéne tanítani a gyerekeket kreatívan gondolkodni, problémát megoldani. Még mindig adathalmazt magoltatnak be velük, de minek, rövid idő múlva még az eminens diák is elfelejti, az eredeti gondolkodást meg egyenesen büntetik.

Alsó tagozatban sok a 45 perc egy órára.

Nem kéne minden nap tesi, értem én az alapgondolatot, de nem lehet megoldani, csak növeli a terheket.

Nem tenném kötelezővé a hittant, sem az erkölcstant. Aki akar járjon hittanra, aki meg nem, annak ne erőltessék. Az erkölcstan meg szintén csak egy felesleges tölteléktantárgy, ezt a szülők feladata megtanítani, ha nem teszi, a gyerek a tanártól úgysem fogadja el.

Alap, hogy a tanárok fizetését növelni kéne, éhbérért dolgoznak.

Nem kéne annyit adminisztrálni, teljesen mindegy, hogy milyen óravázlatot ad le, ha már megtanítani nem lesz energiája.

Visszaállítanám a szabad tankönyvválasztást. A jelenlegi tankönyv, amit kötelezően választani kell egy nagy f...

Érettségi tantárgynak vezetném be az állampolgári ismereteket. Nem ókori történelemből kéne érettségizni, azt meg nem érti egyik diák sem, hogy mi folyik a mai politikában. Persze ez nem érdeke egyik pártnak sem, mert akkor tudatos választópolgárokat nevelnénk, őket nem lehetne olyan könnyen átverni.

Nagyobb teret adnék az alternatív iskoláknak. Nagyon jónak tartom pl. a Waldorfot, viszont a jelenlegi helyzetben én nem fizetnék érte. Ezt most nem fejtem ki, hogy miért, nem ez volt a kérdés.

Hát, most ennyi jutott eszembe hirtelen.

Még egy nagyon fontos:

Alap, hogy pártpolitikától függetleníteni kéne az oktatásügyet.

Máshol leírtam, itt is megteszem.

Gyakorlatiassá tenném az oktatást. Nem lexikális tudást erőltetve, az "általános műveltség" jegyében versszakok bemagolását számonkérni hétről hétre, hanem versek közös felolvasásával, versszakokra lebontva _beszélni_ a benne írtakról. Mit ír, mit akar átadni, miért fontos ez?

Nem évszámokat és neveket bemagolni a történelemből, hanem események _értelmezését_, lényegi fontosságuk megértését elérni. Egy filmnél sem a készítési évszám és a főszereplők neve a fontos.

Ma miképp is áll fel egy matematika óra? A tanár ad egy egyenletet, te megoldod, kijön a kívánt eredmény, és ad két mínuszpontot, mert nem az általa elmondottakat követve oldottad meg. Betanulni, engedelmeskedni, gondolatokat kikapcsolni tanít az iskola, nem az életre készít fel, ahogyan a dolga lenne. Ha rajtam múlna, felvetnék egy problémát, és megoldásokat kérnék. Néhány támaszkodót adva, de az eredményt nem. Ha tízen tízféleképpen jutnak el a sikeres eredményhez, és meg tudják indokolni, miszerint jutottak el oda, akkor tíz helyes válasz van. Ez sem jelenti azt, hogy egy alátámasztott, és helyesen érvelt, de rossz válasz is elfogadásra kerül, de rá lehet mutatni, hol csúszott félre a probléma megoldása, és az is eredményes tanulás. Nem felnőtt embert csinál a gyerekből az oktatás. Egy ismerősöm azt mondta, nem tudhatom, lehet a tanár azért erőlteti az általa elmondottak követését, mert valamit fel akar rá építeni később. Ez lehet, és elfogadom, viszont azt mondom: ha egy gyerek nem találkozik egy valós problémával, nem érdekelt benne, és nem marad meg számára a megoldása sem.

Problémákkal kell szembesíteni a gyerekeket, amiknek a megoldását kell megtanulniuk! A matematika is eszköz erre. Mert hiába más, de az ott kitanult eljárások, felépítettség más élethelyzetekben is hasznos tudás lehet. Maga egy helyzet kezelése. A matektanár maga mondja, hogy az életben _soha_ nem lesz szükséged a szinusz-koszinuszra, azért tudd, mert érettségin kérdezik. Nem tudok elképzelni olyan körülményt, amikor ez életet mentene, vagy akár csak előkerülne. Ha a barátom egy szakadék felett kapaszkodna, és azt mondom: Ne aggódj, megtanultam a logaritmust! Vagy a barátnőmmel kettőnket megtámadnak az oroszlánok, és én úgy nyugtatom: Kicsim, semmi vész, deriválok! A lexikális tudás helyett (csakúgy, mint irodalmon az említett módon), a gondolkodni megtanítás, a beszédkészség, az elme képességének erősítése, önmagunk kifejezése, vélemények megfogalmazása, felállt helyzetek különböző eszközökkel való feloldása, érzelmek felfogása, gyakorlati, praktikus hozzáállás elsajátítása lenne az elsődleges. Sosem használt Thalész-tétellel, vagy a Toldi köteteinek fejből felmondásával senki nem jut előrébb az életben. Nem azt kell rávágni, hogy az Aranybulla 1222-ben keltezett, és ennyiben megelégedni, megveregetni a vállat, hanem hogy miként formálta a későbbi korok eseményeit is az ekkori megszületése, és hogyan hat a jelenünkben, hogy valaha felállt. Gondolkodó emberek kinevelése a cél, akik az életben érvényesülni és helyt állni tudnak. Akik eligazodnak a napi rutinban. Ehhez kell a matematika, a történelem, az irodalom, és a többi tantárgy is, de mindezt ennek a célnak felállítva.

Én nem vagyok azon a véleményen, mint amit baloldali liberális körből most népszerűen felkaptak, hogy "elavult", "XIX. századi tudásra" épül a mai oktatás, és "nem Antigoné" kell, hanem okostelefon kezelése.

Nem az okatási tananyag tartalmával van a baj. Nem a nevekkel, évszámokkal (bár a reáliák egy részét kiszanálnám, és csak abban az esetben vezetném a tanulók elé, ha ilyen irányba tehetséget mutatnak, egyéb esetben felesleges az emésztőenzimek lebontását tudni, az emberek többsége az a tripszin, epszin, erepszin megnevezésekkel semmivel sincs előrébb), hanem azok helyes felhasználását, és a benne lévő hangsúlyok áthelyezését tartanám fontosnak.

Az Ember tragédiája nem múló értékű mű, de az elolvastatása és a visszakérdezése nem érteti meg a lényegét a tanulóval. Közös felolvasás, és a hallottak értelmezése lenne a célravezető, akkor talán nem kellemetlen, egyest adó, stresszhelyzet elé állító élmény lenne egyetlen tanulónak sem, és talán még a hátul galacsinozó is felkapná a fejét egy-egy alkalomkor - ami máris eredmény. Több, mint amit ma elérnek a tanárok, bár nem váltja meg a világot. Ettől függetlenül is lennének olyanok, akik a padtársuk böködésével, és röhögéssel töltenék az időt, és csak örülnének, hogy levennék a vállukról a dolgozatírás felelősségét, de az ilyenek mindkét esetben életképtelenek lesznek. Viszont akik - úgy, mint most is - tanulnak, _használható_ tudással kerülnének ki az életbe, a személyiségüket építi az iskolában eltöltött idő. Nem eminensen felmondaná az évszámokat és neveket egy történelmi eseményből, hanem értelmezné annak jelenbeli továbbélését, vagy tapasztalatot merítene belőle a mai esetekhez.

Ez az én elképzelésem az oktatás átalakításáról, a helyes működéséről.

És még annyit hozzátennék: az iskola ma kellemetlen hely. Felelősségrevonások sorozata, naponta, és ezzel kell bemennie egy gyereknek. Hogy tudja, megbüntetik, ha nem tud valamit, ami nem érdekli. Hogy a legkülönbözőbb területeken, irodalomban, matematikában, kémiában kell egyaránt megfelelnie. Hogy ismétlődően kérdőre vonják, és nemtudás esetén büntetik.

Az oktatáshoz olyan tanárok is kellenek, akik nem csupán a tananyaggal a fejükben indulnak el a pályán, de _értenek_ az emberi társas érintkezéshez. Ez nem lehetetlen, én például voltam olyan helyzetben, ahol a felszolgálók mindegyikével úgy beszéltem pár mondatváltás gyorsaságával, mintha együtt nőttünk volna fel. Erre vagy van képesség az emberben, vagy nincs. Ha nincs, ne menjen tanárnak. Pincérnek, felszolgálónak, hotelben dolgozónak sem vesznek fel ilyet (jobb esetben), csak ott versenypiac van, és érdekelt benne a munkáltató.

Nem kérek lehetetlent. Egy tanár tudjon kapcsolatot felépíteni a gyerekekkel. És mindenkivel más-más módon, a személyiségükhez igazodva. Ez pusztán válogatottság, ha más ágazatokban megoldható (márpedig mondtam, tapasztaltam, hogy megoldható), akkor itt is az lenne, nem jelentene "hiányt". Ennek egy része például, hogy ne tömegbe beszéljen, el az osztály feje felett, hanem arcokba. Mindig egyes személyekhez szólva. Ami sokkal közvetlenebbé teszi az ismeretek átadását, és oldottabbá a tanár-diák viszonyt a főnök-alattvaló kapcsolattartás helyett.

Ez szendergő álmodozásnak tűnik, de számomra teljesen reálisan felvázolt kép az elvárásokat illetően.

Ahogyan mondtam, ez nem küszöbölne ki minden súrlódást, nem szüntetné meg a problémák fogalmát az osztályokban, vagy a tanárok és tanulók között, nem adna egy idilli világot, de saját megítélésemben helyesebb útvonal, és eleve így kellett volna eddig is felállnia ez egész szervezésnek valaha is.

Azzal kapcsolatban, amit leírtam, hozzá kell tennem, hogy nem olvastam senkitől erről gondolatokat, ami "megtetszett" volna, önmagamtól alakult ki bennem évek tapasztalása alatt (mint általában minden ilyen egyezésről elmondható ez, mert nem szoktam másoktól elgondolásokat, eszmefuttatásokat, összefoglalókat olvasni blogokon, hírportálokon, vagy máshol), mégis ugyanerre jutott más is, két, egymást nem ismerő személyiség ugyanarra a helyzetre ugyanolyan választ talált:

[link]

"Mind a magán-, mind az állami iskolákban, továbbra is a frontális oktatási modellre esküszik mindenki. A tanár 40 perces előadást tart, a diákok fegyelmezetten jegyzetelnek, óráról órára, így tovább, minden nap, majd 3 hónap elteltével jöhet a megmérettetés, írott teszt formájában. Én úgy látom, hogy ez egy elhibázott út. Ami így fejlődik: a lexikális tudás. Ami nem fejlődik: a kommunikációs készség, az önálló gondolkodás, az intellektuális problémamegoldó készség, a kreativitás. A tanítványaimat gyakran látom az óránk előtt az iskolai angol tesztjükre készülni: 500-600 új szót kell minden alkalommal bemagolni, de megszólalniuk nem szükséges. Tizenkét éves gyerekek tudják, mi az, hogy “disillusionment” és “unattainable”, de nem tudják elmondani, hogy mit csináltak a hétvégén."

Pro patria; elolvastam, amit írtál. Nem tudok egyetérteni.

Szerintem szükség van pl. a matematika feladatoknál az indoklásra. Hogy valaki el tudja mondani, hogy mit mikor miért csinált.

Szerintem szükség van a verstanulásra is. Az elmondására is. abból is lehet tanulni választékos beszédet.

Az teljesen igaz, hogy válogatni kéne, hogy ki lehet tanár és ki nem. Nem is annyira, hogy tud-e azonnal kapcsolatot teremteni vadidegen emberekkel, hanem hogy megvan-e benne a vágy, hogy megossza magát, a gondolatait, a tudását másokkal.

Mellesleg más pályára is kellene valami teszt, hogy pszichológiailag odavaló-e valaki. Mert milyen orvos pl. az, aki meg tudja állni, hogy a saját családtagjának ne szóljon, amikor vérnyomáscsökkentőt kell szednie, hogy ne sózza annyira az ételeket?

Meg kellene nézni, össze kellene gyűjteni szerintem, hogy a régi tanárok miben, hogyan, milrt voltak jobbak, mit csináltak máshogyan. Akkor talán kiderülne, hogy mi hiányzik ma. Ma mi van, ami nem kéne, mert rossz.

Hogy tisztábbá tegyem előtted az álláspontomat:

"Szerintem szükség van pl. a matematika feladatoknál az indoklásra. Hogy valaki el tudja mondani, hogy mit mikor miért csinált."

Én sem írtam másként:

"Ha rajtam múlna, felvetnék egy problémát, és megoldásokat kérnék. Néhány támaszkodót adva, de az eredményt nem. Ha tízen tízféleképpen jutnak el a sikeres eredményhez, *és meg tudják indokolni, miszerint jutottak el oda*, akkor tíz helyes válasz van."

Illetve:

"Szerintem szükség van a verstanulásra is. Az elmondására is. abból is lehet tanulni választékos beszédet."

Nincs biztosabb módszer valami meggyűlöltetésére, mint a kötelezővé tétele, és a megtanulásának elmaradása esetén a felelősségrevonás. Magolással nem lesz aktív szókészletbővülés, mert nem élőszóban, hanem rögzített sorokban, rögzített szövegkörnyezetben ismer meg egy-egy kifejezést, amit nem ért, hanem felmond, abból kiszakítva pedig maga nem fogja használni a mindennapi érintkezésben.

Éppen ezért lenne fontosabb _beszélni_ a versekről, és közösen véleményeket kifejteni a belőle kiolvasható gondolatokról. Ez valódi, hasznos tudást ad az életben (hiszen magasabb szintre emeli a nyelvi kommunikációt, és a keletkezett gondolataink megfogalmazását, azok átadásának képességét), ellenben egy bemagolt vers semmit nem ad hozzá az ember gyakorlati életviteléhez, nem hasznosítható tudásanyag.

A verseket pedig csak meggyűlöltetni lehet így, felismertetni az értékük mibenlétét egymást követő hetek szerint feladott versszakokkal nem. Amit úgysem tanul meg az osztály fele, mert érdektelen, és nem ismertetik fel a fontosságát, a hasznosságát, csak az elvárás látható belőle.