Hogy van merszük a munkáltatóknak kiszúrni az ember szemét ilyen alacsony fizetésekkel?

Én jelenleg Ausztriában dolgozom, de Magyarországon lakom, így ismerem mindkét országban a helyzetet. Ha bemegyek Ausztriában egy boltba, oké, 10-20%-kal több lesz a végösszeg a kasszánál, de percekkel előbb is végzek, mert az eladó rendesen halad a munkájával és nem kell mindenhol órákig várni, míg a drága dolgozók harmincadszorra is elsóhajtják magukat egy perc alatt. Nemrég konkrétan vagy 4-5 percet álltam egyedül Magyarországon egy multinál a húspultnál, mert két eladó mellettem beszélgetett és valami hülyeséget ragasztgatott (nálunk ez 1 perces és 1 emberes munka). Párom egyik rokona hasonló multinál vezető, ő is folyton panaszkodik, hogy a munkások nem dolgoznak rendesen, csak lézengenek, lassúak, nem füllik a foguk semmihez. Én is multinál dolgozom, ha bemegyek a magyar, ugyanilyen üzletbe, az a véleményem, hogy meg is érdemeljük kint a 3x akkora fizetést, ugyanis legalább 3x annyit dolgozunk is, ha nem többet, nálunk nincs megállás.

Nem tudom, más helyeken milyen a helyzet, de én azt látom, hogy itthon sehol senki nem akar dolgozni, minden kézmozdítás mindenkinek nehezére esik, sehol nem kapok rendes szolgáltatást vagy terméket. Így nem is csoda, ha nem működnek a dolgok. Harmadannyi munkáért pedig harmadannyi fizetés is jár.

http://www.gyakorikerdesek.hu/politika__magyar-politika__693..

Amúgy meg a fa**nak kelted a feszkót feleslegesen, ezért neked fizetnek vagy mi a szar?

A rendszerváltás egyik legpusztítóbb ultraliberális mítosza, vagy inkább hiedelme éppen az volt, hogy a külföldi, döntően multinacionális tőkét úgy lehet „becsalogatni”, ha alacsony béreket és alacsony adókat nyújtunk számára. Van még egy követelmény is, ez a dereguláció, amelynek lényege, hogy alacsony legyen a szabályozási szint is, vagyis „szegény tőkét ne macerálják” mindenféle normákkal és előírásokkal, mert hisz az is költség, és van neki úgyis éppen elég baja. Az a tény, hogy most már harmincöt éve nem tudnak a magyar reálbérek „elszakadni” a hetvenes évek kádári „aranykorának” bérszínvonalától, arra utal, hogy ez a mítosz sikeresen rögzült, és továbbra is meghatározója társadalmi-gazdasági folyamatainknak. Ezért aztán a tőke ugyan „bejött”, nagyjából hetvenmilliárd euró értékben, az alacsony bérek vonzó hatása nyomán, ám a munkaerő meg egyre inkább „kimegy” az alacsony bérek taszító hatása nyomán.

Ez az összefüggés ékes bizonyítéka annak, hogy a gazdaságban is bármit megtehetünk, hisz az akaratunk szabad, ám itt sem kerülhetjük el a következmények menetrendszerű megérkezését. Mindez ráadásul ma már egyértelművé teszi, hogy a magyar társadalomnak összességében többe kerül a külföldi tőke működési feltételeinek rendszeres újratermelése, mint amennyi erőforrást a külföldi tőke „itt hagy” részben az általa kifizetett bérek, részben pedig az általa kifizetett adók formájában.

Ma a tőke azt mondja, hogy stagnálás van, ezért nem szabad bért emelni, pedig éppen azért van stagnálás, mert alacsonyak a bérek, és így nincs fogyasztás!