Miért sajátította ki ennyire a hitet az egyház?

"De hogy lehetne bizonyos valami, amiben hinni kell?"

A hit bizonyossága a szív bizonyossága. Azt nem lehet racionális bizonyítékokkal dokumentálni. Nem lehet mérhető, anyagi igazolásokkal bizonyítani. Intuíción nyugszik, és ebben van az ereje. Intuitív állapotban vagyok a legszabadabb. ÉS ezért nem kívülről jött törvények szabják meg a cselekedeteimet, szavaimat - hanem a hitem - hogy így igaz.

Ez ma pedig egyre gyakoribb. Ahogy József Attila - korát megelőzve írta:

Az én vezérem bensőmből vezérel!

Emberek, nem vadak –

elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,

nem kartoték-adat.

[link]

(Az 5. hozzászóló vagyok újra.)

Attól tartok, nem értem, mire gondolsz pontosan a kérdéseddel.

Amiket a 6. hozzászólásban írtál, nem mondanak ellent annak, amiket én írtam előtte.

„Egyáltalán nem kell kényszer jelen legyen a hit kialakulásánál vagy fennmaradásánál. Az sem feltétel, hogy különböző hitek vagy hitrendszerek egymással ellentmondásba keveredjenek, hiszen a hitnek pontosan az a lényege, hogy egyelőre nem tudunk valamit igazolni, vagy akár sosem fogunk tudni, így értelmetlen lenne egy másik hittel végérvényesen összeegyeztethetetlennek kijelenteni. De ezt sem úgy mondom, hogy ez biztosan így van, hanem, hogy ez is egy lehetőség a sok közül.”

Persze, nem kell „kényszer” a hithez, hiszen nem is kényszeríthető ki semmivel. Pont azért, mert nincs rá bizonyíték, hiába bármilyen érv, ha valakit nem „érint meg” egy adott hitrenszer, akkor minden erőfeszítés halottnak a csók. A hit tehát mélyen személyes dolog.

Azt, hogy az egyházak azért vannak, mert a közösség (vagy bármi más) erejével „kényszerítik” a híveiket az adott tanítások elfogadására, az ahhoz tartozó életfelfogás betartására, azért írtam, hogy az egyházak létjogosultságát magyarázzam (mondom ezt úgy, hogy nem tartozom egyik egyházhoz sem, és a legtöbb tevékenysége nem is szimpatikus számomra). Hiszen ha valakinek nincs hite, azt valahogy „kényszeríteni” kell, hogy bent maradjon a nyájban. Node, még ha valakinek erős is a hite, akkor is szükség lehet arra, hogy egy magánál szakavatottabbnak vélt személy útmutatását kérje bizonyos kérdéses esetekben.

Erre szerintem remek példa a keresztesháborúk esete: tegyük fel, hogy az e háborúkban részt vevő „katonák” mind mélyen hittek Jézus tanításaiban, ergó a tízparancsolatot követve éltek. Ez pedig kimondja, hogy „Ne ölj!”. Embereink mégis útnak indultak egy vallás nevében halomra gyilkolászni másokat. Hogyan lehetséges ez? Szerintem csak úgy, hogy a papok, a kersztény vallás földi útmutatói erre engedélyt, sőt parancsot is adtak nekik. Ha valakiben esetleg felmerült, hogy hoppá, a hitem szerint a gyilkolás halálos bűn, hogy mehetnék én harcba öldökölni – nos, akkor a papok megnyugtatták azzal a rossz dumával, hogy ez más, hiszen azért harcol, hogy az „igaz hit” uralkodjék, hogy aztán ne kelljen már ölni.

Pedig ilyet Jézus soha nem mondott. ;) De őt elhitték, mert hittek abban, hogy a papok Jézus tanításait követik… Nesze neked hit és logika kapcsolata!

„Ez az egyházi hit. A kisajátítást így értem, hogy az egyház definíciója szerint használják a hit fogalmát.”

Szerintem te intellektuális szempontból közelíted meg a hitet – ami egy paradoxon, hiszen a hit nem támasztható alá semmilyen logikus magyarázattal vagy bizonyítékkal.

Temészetesen egyetértek abban, hogy szánalmas, hogy bizonyos vallások magukat az egyetlen „igaz hit” letéteményeseinek tartják, és ezért röhejes dolgokon vitáznak (pl. a szentek közbenjárhatnak-e értünk Istennél, vagy sem), vagy épp gyilkolásznak. Szuper lenne, ha midnenki elfogadná a másikat, annak nézeteit – node, sajnos az emberek többsége olyan, hogy nem szereti, ha valaki „más”, illetve szüksége van egy ellenségre ahhoz, hogy magát „valakinek” érezze…