Ti is nagyon szomorúnak, kiszolgáltatottnak, világtól elzárnak éreztétek magatokat a 90-es években, az internet előtt, ha láttatok a TV-ben valami Amerikában játszódó sorozatot vagy ilyesmit, aztán szembesültetek az életetek valóságával?

Bevillant a fejembe egy emlékkép, életérzés a 90-es évek végéről kb. 10 éves koromból, hogy látok a tévében valami akciódús, nagyon modern rendszerint amerikai filmet vagy sorozatot, mint a Sliders vagy a Knight Rider, képernyőre tapadt szemmel nézem, mintha magát a Megváltót látnám, aztán eltelik a mesés 1-másfél óra, és amilyen hirtelen indult, véget is ér. A stáblista zenéje és kinézete még ad pár csepp Amerikát, aztán komor ruhájú SZTK-keretes szemüvegű bemondó/nő jelenik meg egyszerű háttér előtt és bemorogja, hogy valami komolyzenei műsor vagy a Híradó kezdődik, én meg hirtelen ott ülök a panelház nyolcadik emeleti nappalijában, kint szürke felhők sorakoznak, látom a ház előtt a Ladákat, Trabantokat, távolban a gyárkéményeket.

Abban a pillanatban meg akarok többet tudni arról a világból, környezetről, ami ilyen filmet, filmsorozatot hozott létre, de nincs internet, nem tudok utána nézni semmi ilyesminek. Nincs lehetőségem külföldiekkel chat-elni, arról még álmodni sem merek, hogy komoly tervvel álljak elő arra, hogyan tudnék a jövőben Amerikába vagy más ilyen országba elutazni.

Mennyire más minden most, hogy ilyen elterjedt a szélessávú internet, és temérdek mennyiségű információhoz hozzá lehet férni meg szinte bármilyen országbeli emberrel pár perc keresgélés után lehet chat-elni. A technika is sokat fejlődött, meg sok dolognak lement az ára, ha annyira akarnám, fél évi spórolással személyesen láthatnám Amerikát vagy más távoli tájakat.

Nektek volt ilyen érzésetek az internet előtti időszakban akár gyerekként is, mint nekem? Szembesültetek ilyen gondolatokkal, ha a TV hirtelen elrepítette az agyatokat a magyar valóságból 1-2 órákra?