Úgy érzem, hogy Magyarország tönkretette az életem. Meneküljek én is?

Sajnos anyánk egyedül nevelte fel hármunkat a keleti országrészben, ezért gondolhatjátok, hogy milyen nehéz anyagi körülmények között éltünk, mindez csak még rosszabb lett, mióta felnőttünk és nem nagyon tudunk mit kezdeni az élettel lehetőségek híján.

Én világéletemben jó tanuló voltam, mert mindig hittem abban, hogy a tudással előrébb juthat az ember, otthon képeztem magam, nyelvet tanultam, kis tanulmányokat írtam.

Az iskola mellett elkezdtem dolgozni, de félretenni sajnos nem nagyon tudtam, mert egyrészt mindent magamnak kellett fizetnem (pl. bérlet), másrészt az otthoni költségekbe is be kellett adnom.

Elvégeztem egy szakmát, amivel egyáltalán nem tudtam elhelyezkedni (közben az egyik tesóm is, ő csak alkalmi munkákat talál, a másik most fejezi majd be a képzést), a számításaim szerinte lassan 1000 elküldött/leadott önéletrajz van mögöttem, ebből összesen két helyre hívtak vissza és ott is a kollegák ismerőse került be végül.

Azt terveztem, hogy jelentkezek egyetemre, mindig gazdasági képzésre készültem, dehát a felvételi előtt kb. két hónappal közölték ugyebár, hogy 460-465 pontos az államilag támogatott ponthatár, én sajnos nem vagyok méltó az ötös érettségivel, emelttel, OKJ-val és nyelvvizsgával sem...

Úgy érzem, megtört már ez a teljes kilátástalanság, pénztelenség, a lehetősége teljes hiánya - de leginkább az, hogy tiszta lelkiismerettel mondom, én mindent megtettem azért, hogy előre jussak az életben. Tanultam, minden munkalehetőséget, pályázatot megragadtam, mindig normálisan viselkedtem az emberekkel.

De mindennap azzal kell szembesülnöm, hogy a buta, lusta, pénzes ismerőseim milliókat keresnek a családi vállalkozásba, minden héten tízezreket b*sznak el a semmire, már melegítik nekik a helyet a jól fizető munkahelyeken. Mindenhol csak csókosok vannak, és én meg a világon semmit nem érek a kitartásommal.

Régen pozitív, törekvő, vidám ember voltam, önkéntesként foglalkoztam hátrányos helyzetű gyerekekkel, és abszolút bíztam abban, hogy igenis meg tudom változtatni a sorsom. Most meg itt vagyok, depressziósan, lassan már odáig is eljutottam, hogy mások problémáit már konkrétan lesz*rom, mert az enyémmel sem foglalkozik senki. Nem ilyen voltam, de teljesen elvesztettem minden reményem.

Azt hiszem, ideje nekivágni külföldnek, mert itt soha nem jutok már sehova. A baj csak az, nem tudom, vajon mindenhol ugyanez a helyzet, mert az emberek ennyire érdektelenek másokkal szemben, vagy csak hazánkban nincs lehetősége az átlagembernek?