A szocialista rendszerben a templombajárás eltűrt dolog volt, vagy volt példa arra is, hogy hátránya származott belőle, üldöztetésben volt része valakinek?

Az apámat 1951-ben a katolikus pap végigpofozta a falun, mert nem ment el hittanra.

Vas megyei kis falu volt, Pesten elvitték volna érte. (Mármint a papot. :-)

A nagyszüleim falun éltek, és jártak templomba a Rákosi érában is meg után is halálukig. Vittek engem is, amikor gyerekként náluk voltam nyáron. Mindkét nagymamám imádkozni tanított, és templomba vitt.

A szüleim már középiskolát végeztek, és felkerültek a városba, egyikük sem volt vallásos, de templomban esküdtek (1954-ben), mert az szép volt, az volt a szokás - az összes idős rokon kiállt volna a vallásából (hogy stílszerűen fejezzem ki magam), ha nincs templomi esküvő.

Én 60-ban születtem, és megkereszteltek, mert az is szokás volt.

Más dolog: én nem voltam párttag, de KISZ-tag igen, és ennek ellenére látványosan keresztet hordtam a nyakamban, nem mintha vallásos lettem volna, csak ifjonti pukkasztásból, de senki rám nem szólt soha.

Ha az 50-es éveket nem soroljuk ide, akkor alapvetően eltűrt dolog volt. A párt nem tekintette veszélyesnek önmagában a vallást, az volt az álláspont, hogy a szekularizáció természetes folyamat, a vallás magától el fog halni. De a vallásos propaganda már szálka volt a rendszer szemében. Tehát ha valaki a magánélete részeként kezelte, és nem "térített", azzal nem foglalkoztak. Pl. Öveges József ("Öveges prof.") lehetett tanszékvezető, kaphatott Kossuth-díjat és tévéműsort, de cserébe nem igazán tudta az ország, hogy ő tulajdonképpen piarista szerzetes. Nem volt ugye sajtószabadság, szabad könyvkiadás, internet, tehát a rendszer eléggé meg tudta szabni, hogy a "nép ópiuma" csak meghatározott csatornákon csordogáljon, és csak azokhoz, akik már "függők".

Az egyházak vezetésébe kompromisszumkész békepapok vagy ügynökök kerültek, és az ilyen módon "megszelídített" egyházakat már nem tartották veszélyesnek, tehát emiatt nem volt érdekes, hogy valaki szabadidős tevékenységként templomba jár.

Néhány kivétel volt csak, ahol kifejezett (és akkori törvények szerint is törvénytelen) üldözést tapasztaltak: azoknak a kisegyházaknak a hívei, akiket a rendszer nem tudott megszelídíteni. A folyton térítgető és a katonai szolgálatot megtagadó Jehova Tanúi, valamint olyan kisegyházak, ahol a pártállami nyomás hatására egyházszakadás következett be, és a kompromisszumokra nem hajló "kemény mag" az államitól elismert egyháztól független egyházat hozott létre. Két ilyenről tudok, a Hetednapi Adventistákból kivált Keresztény Advent Közösség, és a metodistákból kivált Evangéliumi Testvérközösség.

Furcsa fejlemény, hogy a Fidesz most pont ezeknek az egykori elvhű egyházaknak a támogatását vonta meg, mondván nincs elég hosszú múltjuk. Ami felettébb kellemetlen, ha ezek az egyházak már a jogbiztonságban bízva létrehoztak és működtetnek öregek otthonát, iskolát, amitől az állam egy tollvonással elveszi a normatívát.

nalunk ungvaron,es munkacson a 30-as evekben zsinagogaba vagy templomba jarni meglehetos ellenszenvet valtott ki a helyi "szovjet" szemeben!!

nem volt eggyertelmu meg az se hogy valaki nyiltan magyarnak vallotta magat!!