Aki napi szinten foglalkozik politikával, az árulja el, miért teszi?

mert engem érint és érdekel mi van körülöttem. sokan nem szólhatok bele ez igaz, de legaláb követem és józanul tudok szavazáskor dönteni (aki nem követ semmit sem az nem, mivel csak a szép szavakra, mosolygásra és hitegetésre hallgat).

ja és ez a munkám is mivel újságíró vagyok :D

Nem cirkusz. Az egész életed kerete a politikai döntésektől függ. A gyerekedé is.

Ezért kell vele foglalkozni.

Mert demokráciában élünk, így mi is irányítjuk - még ha áttételesen is - az ország sorsát. Ami nyomasztó viszont, hogy nagyon kevés olyan pont van, amelyben a két fő oldal egyet tud érteni köpködés nélkül.

Szerintem ha megszűnik a válság és megszűnnek a megélhetési gondok, az indulatok is csillapodnak.

Mert közösség- és felelősségtudatom van. Ez a mi életünk. Nemcsak az enyém, de azoké a tízmillióké is, akiknek sorsáért felelősnek érzem magamat, és akiket feltétel nélkül szeretek.

Kedves legutóbbi válaszoló:

"Ami nyomasztó viszont, hogy nagyon kevés olyan pont van, amelyben a két fő oldal egyet tud érteni köpködés nélkül."

- Bárcsak egy ilyet látnék...! Mutass egyet, kérlek, mert tényleg nagy reménysugarat adna nekem. Azt látom, hogy még azokban is, amikben amúgy egyet tudnának érteni, ott is rögeszmésen ellenkeznek egymással. A kutya ugat, az ellenzék ellenkezik. Nem azért, mert ne lenne jó ötlet akár szerintük is (és adott esetben ne tennék meg ők is, vagy akár meg is teszik később, ha úgy alakul), hanem mert _érdekük_, hogy bármi, amit a másik csinál, azt rossznak mutassák be. Egyetlen szóval sem dicsérhetik a politikai ellenfelüket, mert a céljuk az, hogy annak tevékenységét tatárdúlásnak tüntessék be, amivel szemben ők jelentik a megváltást. _Érdekük_, hogy rossz kormányzás folyjon - politikai oldaltól függetlenül, ciklusokon át, igaz ez oda-vissza.

Pedig sokkal hitelesebb lenne, ha egyszer-egyszer dicsérnének is, de úgy gondolják, hogy az ellenfelük felé semmi dicséret nem lehet, mert akkor az nekik jelentene plusz szavazatot, ami pedig előlük venné el azt. És ez a céljuk: a szavazatszerzés, az ország sorsa helyett.

Hogy mennyire jellemző ez: két napja láttam, hogy Bajnai beszédet tartott, miszerint "az iskolák irányítását át kellene adni oda, ahol értenek hozzá, őnekik maguknak, a járásokba - ha már járások vannak, dicsérjük meg a kormányt." -> Normál esetben nem dicsérte volna, de itt most beleszaladt a saját csapdájába, és nem akart egy mondaton belül önellentmondásba kerülni azzal, hogy utána meg a járásokról azt mondja "ami egyébként rossz, hibás rendszer".

Semmit nem tudok mondani. Március 15-én, a zuhany alatt gondolkodtam azon, hogy ami a közös értékeinket jelentenék, amik meghatároznák, hogy mi, magyarok egy közösséget alkotunk, ami mindannyiunknak fontos, közös pont, és ami legalább ezekben az egy-egy pontokban egybeláncolna minket (így a megtartott ünnepnapjaink, az anyanyelvünk, a szülőföldünk), még azon sem tudunk együtt, közösen örülni, vagy megemlékezni. Nem rak le koszorút együtt Bajnai, Mesterházy és Orbán, jelezve, hogy mind egybe tartozunk, ugyanaz a fontos nekünk.

Mert úgy van minden oldal, hogy már nem politikai ellenfelei, hanem a szó szoros értelmében vett ellenségei egymásnak. Egymással akarnak megküzdeni, nem pedig a problémával, közösen.

És úgy érzik, az a gondolatuk, hogy egyetlen napra sem "békülhetnek ki", mert akkor másnap már olyan "fura" lenne ugyanolyan hévvel köpködni őket, ha előtte még kezet fogtak. Megbonyolítaná a dolgot, inkább nem is csinálják.

A legszemléltetőbb példa, amikor volt a 2000. év, az államalapítás millenniuma. Akkor sem együtt örült az ország (legalábbis a politikai erők biztosan nem, az ország inkább), hanem "miért kell ilyen drágán koronát úsztatnia a kormánynak?"...

Mert egyszer vagyunk ezerévesek.

Annál is fájóbb ez, mert ismerem a történelmi párhuzamokat, 1895-ben, a Honfoglalás ezredik évfordulóján együtt örült kormány és ellenzék, országos ünnepségeket tartottak. Igaz, akkor még a politikai pártok ugyanazt akarták (az ország jobb jövőjét), csak más-más úton, és nem egymás ellenségeiként tekintettek egymásra.

Igaz, már akkor is voltak olyan nézetek, mint amit Bokányi Dezső, szociáldemokrata képviselő (nem kommunista) 1919-ben mondott, miszerint: "a munkásságnak semmi oka sincs különös kegyelettel gondolni a tizenhárom aradi burzsoára - akiknek sohasem volt semmi gondja a nép ügyére."

Ez viszont egy elhanyagolható hangot jelentett.

Azóta azonban a kádári években teljhatalomra emelkedett, majd abból megmaradt, ilyen-olyan csonkokra széttöredezett kozmopolita, opportunista politikai erők, és a hagyományos utat újra megnyitó polgári felek vannak jelen, ahelyett, hogy ez utóbbiból lenne többféle vélemény és nézet, de ugyanazzal a céllal.

Régen, évszázadokkal ezelőtt nem az anyanyelv, vagy a vér határozott meg egy nemzetet, hanem a közösen megtartott ünnepek. Ez jelentett választóvonalat a népek között. Ma már számunkra ez sem.