Forradalom lesz, ugye?

Forradalom.??-nem hiszen.esetleg.Helyi lázongások.

De kormányunk.ezt kezeli.-56-egyszer volt.!!

Gond hogy mindenki magának valja.Ruszkik sose jöttek volna be.ha ennyi szab..harcos lett volna.!

Most??-lassan törvény lesz arról is hogy három ember tömeg

.Volt ilyen is.

Milyen érdekes hogy a válságból kijutásról még senki nem nyilatkozott, nincsenek megoldások alternatívák, csak önámítás mint a föderatív Eu aminek a legnagyobb kerékakasztója főleg a centrum. hiszen nekik kellene segíteni ahogy a perifériát hogy egységes föderáció és ne a leggyengébb láncszem érvényesüljön.

Ami viszont van, a vész forgatókönyv.

Sok helyről sok aspektusban, de még is azonos vonalvezetés mellett és következményeket feltárva teljesen más kultúrából kipattanva más világszemléletű emberek tolláról pattanva.

Feltûnõ, hogy miközben a válság pénzügyi része lassan elmúlik – a bankok ma már ugyanúgy dáridóznak, mint a Lehman bankház bukása elõtt – a munkanélküliség nem tûnik el, inkább csak növekszik. Amerikában 10%-os, ám a heti pár órában foglalkoztatottakat is beleszámítva 14%-os, Spanyolországban 20% körüli, csak a németeknél javult a helyzet. A „beragadt” munkanélküliséggel azonban veszélybe kerül a válságból való kilábalás is. Hiszen az emelkedõ (jobb esetben stagnáló) munkanélküliség miatt csökken a fogyasztás – akár mert a szerencsétlenek nem vásárolnak, akár mert a népek félnek, hogy a bármikor bajuk eshet. Ha viszont csökken a fogyasztás, hanyatlik a kereskedelem, a láncolat vége felé a termelés is, és itt vagyunk a válság II.-nél, illetve a W formájú – két mélypontú – krízisnél.

Már a válság másnapján derengett, hogy a döntõ kérdés a munkanélküliség csökkentése lesz. Egyrészt lehetett tudni, hogy minden válság ugrásszerûen növeli a termelékenységet, vagyis racionalizálással, technológiai újítással pótolják a munkaerõt – a legnagyobb költségtényezõt. Másfelõl viszont abban lehetett reménykedni, hogy a termelés volumene növekszik, ami felülírja ezt a szabályt, vagyis, hogy egyre több autóra, kombájnra, repülõgépmotorra lesz szükség, és ez elõbb-utóbb felnyomja a termelõ beruházást, amibõl a munkaerõpiac is profitálhat. Nem így történt, és – ahogy látom – nem is várható ilyen fordulat.

Ez a nyomott bérszint, s a magas munkanélküli ráta hosszú távra szól, aminek két oka van: Kína (Ázsia) viharos fejlõdése, valamint a fejlett országokban a fináncszféra dominanciája. Kezdjük a „Kína-szindrómával. Kína és India ipari társadalma rakétasebességgel jön fel. Pedig már a szóösszetétel is abszurd: India, mint ipari társadalom – a koldusok, leprások, nyomortanyások országa ma hasít a GDP-fejlõdésben, holnap még jobban, tíz éven belül az egy fõre jutó GDP-ben is. A 80-as évektõl kezdõdõen ez a fejlett világ csapdája. Ázsia megfordította a globális fejlõdés sorrendjét, tempóját, eldönti Amerika és Európa sorsát. Magyarul: az olcsó munkaerõ odacsábította a fejlettek tõkéjét1. Igen ám, de a kilencvenes évektõl a fejlett világból „kiszervezett” termelés – vagyis az Ázsiába telepített gyárak – egyre több szinten termelik a munkanélküliséget. Az anyaországban – ahonnan kitelepült a gyár – munkanélküliek maradtak. De ahová ment a gyár (és a know-how, a tõke és alkatrészei) ott nemcsak ez az egy gyár generált termelést, hanem az adott cikket lekoppintották, vagy az eltanult ipari kultúrát más termelési formákban is felhasználták és ezekkel a cikkekkel harmadik piacokon lettek a fejlettek konkurensei.

Amerika és Európa nem számolt azzal, hogy a kínaiak tanulékonyak. Ld. A maglev vasút példáját (sínek felett mágneses lebegésben száguldó vonat). A kínaiak modellképp vették meg, de a németek nem árulták el a nagy titkot – a lebegõ vasút sínvezetésének technológiáját, a kínaiak azonban rájöttek, s ma már Sanghaj–Peking között tervezik ezt a modellt, de a francia vagy japán típusú high speed vasúthálózatot pedig sok helyen. Ugyanez történt a BMW városi terepjárókkal, licenc formában adták, a kínaiak némi módosítással megcsinálták a saját BMW-klónjukat, és harmadik piacon versenyeznek az eredeti cég típusaival. Mindez nem csak a lopást, az ipari kémkedést jelenti –, az eredeti felhalmozás kétszáz éves hagyománya köszön vissza: minden lehetséges. Ráadásul a fejlett országok tukmálták rá Kínára a tõkét, a termelés odaszervezését, a know how-t. Mert a tõkebeáramlás (az olcsó munkaerõ és magas megtérülési ráta miatt) csábító volt: a fejlettek tõkéje – bármi áron – oda akart települni. Csakhogy az alacsony kínai (és ma már indiai) bérszínt lenyomja az amerikai–európai munkabéreket is (globális világban élünk…) Egy amerikai cég sohasem fog tudni olyan olcsón termelni, mint kínai versenytársa, egy ideig próbálja, és mindenféle munkásnyomorító rendszabályt bevet, kipróbál. Az alacsony amerikai/európai bérszint tönkreteszi a belsõ fogyasztást: a vásárlási kedv elszáll, és a fogyasztásra beállított fejlett gazdaság lelassul. Ez történik napjainkban. Mikor már nem tudnak több állandó munkást elbocsátani, szerzõdéses (alkalmi) munkásokat állítanak be. Mikor már ez sem segít, jön az elbocsátás, majd az üzem bezárása. Ez persze csak a pesszimista forgatókönyv – valójában hol föl, hol le fog menni ez a görbe a fejletteknél és nálunk is – de a hosszú távú alakzat mégis csak lefelé mutat.

Amerika és Európa akkor tudna helytállni a globalizációs verseny új szakaszában, ha tömegével rukkolna elõ innovatív tömegtermékkel, olyasmivel, amit csak az USA és az EU tud (egy ideig) csinálni. Mert Amerika–Európa egyelõre jeles az innovációban, új rendszerek, termékek kitalálásában. De a válság ezt is megfojtotta: a cégek – a költségcsökkentés jelszavával – elsõként a kutatás-fejlesztés (R+D) részlegeket zárták be, ám ezzel meg is fojtották az új termékvonalak beindításának lehetõségét. (Ázsia háromszor többet költ R+D-re, mint Amerika és 1,8-szer többet, mint Európa.)

Lássuk a magas munkanélküliség másik okát, a fináncszféra vezetõ szerepét a gazdaságban. A pénzügyi szektor egyszerûen elszívta a tõkét a termelõ beruházásoktól. Azzal az egyszerû képlettel, hogy a fináncszféra jóval többet (15-20%-ot) kínált az iparban elérhetõ megtérülésnél (5-10%). Így aztán lépésrõl lépésre egyre több termelõ beruházás állt le – s velük a munkahelyek tömege szûnt meg: a tõke a pénzpiacra ment – termelve a munkanélküliséget. Ez a tõkeátcsoportosítás a 80-as évektõl folyik és legalább olyan nagyságrendû hatása van, mint az „Ázsia-szindrómának”. A fináncválság aztán bemutatta, hogy ez az út nem járható – most kovácsolják a pénzpiaci reformokat, melyeknek eredménye a nagy megtérülések csökkentése lesz. Igen ám, de a tõke már nem – vagy csak idõben elhúzódó folyamatban képes visszatérni az iparba – a tömeges munkahelyteremtésbe. E kettõs hatás révén – az Ázsia-szindróma és a finánctõke magasabb profitlehetõsége együtt fékezi az iparosítás újabb kezdeményeit. Ezért aztán a munkanélküliség és a nyomott bérszint a fejlett világ tartós társbérlõje lesz.

A csapdából egy egérút kínálkozik: a re-indusztrializálás: korszerû ipar újratelepítése (hazahívása, új iparágak honi beindítása.) Az eddig leépített helyére újat-hatékonyabban. Az új ipar felszívná a munkanélküliséget. Nehéz lesz – magas adók, a szolgáltatótársadalom – fináncszektor – ellenállása, ipari kultúra újratanítása stb. Ázsiának ez könnyebb. Egyfelõl ott nem újrakezdés, hanem zérusról való indulást látunk. Ld. a high speed vasút esetét: Kína belevág, egy sor nagytávolságú vonalon. Könnyen teszi, irányított demokráciájában a döntés egyszerûbb, a pályavonal kiépítését nem akadályozza beépített környezet. Nemrég Amerika is rájött erre a lehetõségre, de ott már nehezebb megvalósítani: a pályaépítéshez ki kell sajátítani a telkeket – ami drága – városok versenyét kell eldönteni.)

Lehet, hogy mindez túlzás, hiszen vannak más jelek is. Ázsiában beindult az infláció – a bérek lemaradnak az árrobbanás mértékétõl –, minek következtében lázongások kezdõdtek. (Híres eset: Kínában a Microsoftot is kiszolgáló óriás cégnél – Foxconn – öngyilkosok tiltakoztak az elviselhetetlen munkafeltételek és alacsony bérek ellen, a rémség médiatéma lett, mire a gyár duplájára emelte a béreket.) Igaz, hogy a kikényszerített béremelések még mindig eltörpülnek a fejlett országok bérszintjéhez képest, viszont megindult a folyamat: csökkenni kezd az ázsiai bérelõny, amibõl, ha trend lesz, az visszahat a fejlettek munkaerõpiacára is. A lényeg, hogy a munkanélküliség nem engedi ki a fejlett világot a válság bugyraiból. Beleragadtunk.

A fogyasztásra alapított gazdaság vége

Az egész jelenség mögött a fogyasztásra alapított gazdaság végjátéka rejlik. Egyszerûsítve: a klasszikus kapitalizmus modelljében a fogyasztás kétágú: termelõ- és magánfogyasztás. A termelõi fogyasztás azt jelentette, hogy pl. egy mozdony gyártásához vaslemez, szén, csõ, precíziós gépgyártás stb. kellett – melyekbe – be kellett fektetni. A gyártás – egyben x féle anyag „fogyasztását” (beépítését) jelentette. A II. VH után találták ki, majd a finánctõke uralmának elején kodifikálták, hogy termelõ fogyasztást lehet csökkenteni – a gazdaság igazi motorja, ha a jónép veszi a cuccot. (Eisenhower: „Fogyasszatok. Mit? Akármit, csak vásároljátok.”) A kétágú gazdaság leépült, és csak a vásárlás fûti a gazdaságot. Ennek a modellnek bökkenõje, hogy csak akkor mûködik, ha a jónépnek van költhetõ pénze – ha tehát van munkája és jó a fizetése. A munkanélküli nem vásárol, mennél nagyobb a munkanélküli hányad, annál több fûtõelem le a gazdaságban. Ez a modell csak addig mûködött, míg a service-társadalom nem köszönt ránk: a szolgáltatások sorában persze a pénzügyi szektor kapta fõszerepet, megjelent a finánctõke-formáció, mindent felzabált.

A vásárlás erõltetése vezet a hitelfelvételhez (vagy fordítva: ez is egy rejtélyes paradoxona a finánctõkének) – a hitelkultúra bõvülése ugrásszerûen dobta meg a vásárlást-fogyasztást, és szüntette meg a megtakarítást. Megtakarítás nélkül viszont nincs beruházás. Ez volt a helyzet a 80-as évektõl: azért csökken a beruházás, mert csak hitelre van pénz, és a beruházó fogyasztást felszámolták (minimalizálták.) A jelenségben az az érdekes, hogy a fejlett országokban sokféle megtakarítási ráta létezik: japán – még fénykorában – magas megtakarítással bírt, Amerika mindig is minimálissal, Európa valahol a középen imbolyog. A dolog magyarázata, hogy a megtakarításnak – ha nincs beruházó fogyasztás – nincs értelme: akkor csak fogyasztói hiteleket adnak belõle.

Termelés versus pénztermelés

Láttuk: a finánctõke társadalmaiban pénztermelésnek van prioritása. Ez a szféra hihetetlen invencióképes: újabb és újabb eszközöket talál ki, hogy pénzbõl még több pénzt lehessen csinálni, illetve hitelbõl még több hitelpénzt. (Más kérdés, hogy miképp verik át a laikus befektetõt e rendkívül bonyolult eszközökkel.) A hetvenes évek közepétõl legalább negyven pénzügyi eszköz alakult ki – ezek nagyobb hányada a gyorsabb-modernebb pénzpiacokat szolgálta, legsikeresebb alakzatai viszont életveszélyesek lettek – túlnõttek saját magukon és a pénzszféra egészét veszélyeztették. De nagy pénz – nagy kockázattal jár…

E találékony eszközök csúcsán az adósság, mint fizetõeszköz (subprime kölcsönzés és CDO-k) szerepelt. (A folyamat vége – ma már tudjuk – a válság.) Az egyik íróba oltott piaci elemzõ, Michael Lewis pl. leírja2, hogy alakult ez a találmánysorozat. Mikor elfogytak a jó kölcsönfelvevõk, rászálltak a rossz hitelesekre, azokra, akik egyszer már bebukták felvett hiteleiket. Ez lett a subprime hitelezés: a bankok a csórókra is rátukmálták a jelzálogkölcsönt, bár tudták, hogy nem képesek azt visszafizetni. Tukmálták, mert a konstrukcióba (hírhedt nevén: CDO) be volt építve a trükk (szebbik nevén: pénzügyi invenció): a subprime kölcsönadás párja e kölcsön bebiztosítása: ha nem tudják visszafizetni, fizet a biztosító. (Durván ez a CDS, Credit Default Swap, „hitelbiztosítási csereügylet”.) Mennél több rossz hitelest szerzek, annál többet keresek a biztosító oldalán. E konstrukció mellé még azt is kitalálták, hogy egy kihelyezett hitelre nem csak a kihelyezõ (bank, fedezeti alap) köthet biztosítást: Ugyanarra a tételre számos más, a kihelyezett hitellel kapcsolatba nem álló spekuláns is köthet biztosítást. Kialakult egy virtuális piac, melyben egy kölcsöntételre több százan köthettek biztosítást – ráadásul ez tuti üzlet volt, mert a rossz hiteles – természetesen bedõlt, hisz ez is volt az egész konstrukció alapja – akkor meg a biztosító fizetett. Soros és a modern Nostradamus: Nouriel Roubini annak idején figyelmeztetett, hogy ez egy negyvenezermilliárdos piac – sokszorosa az amerikai állampapírpiacnak – azaz túlnõtte önmagát és ezért pillanatok alatt be fog dõlni, amibõl világválság lesz. Senki nem figyelt rá.

Mert a fináncszféra e folyamatból csak a profitot látta, s mivel ezek az eszközök jól tejeltek, sokáig fantasztikus sikerrel szerepeltek. Az egész pénzpiac fújta a lufit. Eredmény a világválság és ötmillió kilakoltatott. A pénzpiacok parancsnoki szerepének kialakulása persze jóval bonyolultabb, Az itt említetteken kívül van még egy tucat hasonló invenciózus eszköz forgalomban. Közös tulajdonságuk, hogy magas megtérülésük – profitjuk – átszivattyúzza a tõkét a termelésbõl a fináncszférába. Következmény a gyárak kiszervezése. Nem korszerûsítés, modernizálás – hanem felszámolás. Besegítve a munkanélküliség gyártásába… (Mellékesen mondom: Obama radikális reformokat hozott a bankszektor átépítésére – válságbiztos rendjének kialakítására – de a bankok falanxa ellenáll: a pénzvilág ma erõsebb, mint az elnök, meg a kormányok. Megy tovább a kaszinó.)

Megáll-e Ázsia „nyomulása”?

Augusztusi szenzáció volt: Kína – megelõzve Japánt – a világ második gazdasági hatalma lett. Ezzel azonban felerõsödött egy titkos verseny: sikerül-e Európának/Amerikának feljönnie (vagy: egyáltalán tartania magát) addig, mire Ázsia kifullad? Mert – felteszem – egyszer vége lesz ennek a pokoli iramnak. Ami egyelõre még messze van, Kína urbanizációja most robbant be, minek következtében nyersanyagigénye Amerika háromszorosa. (Ausztrália GDP-jének harmadát pl. csak a Kínába irányuló vasércexport teszi ki. Igaz, e fém kitermelésében õk a világelsõk.) Bár Kína második lett, egyelõre szegény ország: az egy fõre esõ GDP csak 6100 dollár (USA: