Hogy látod: a politikai szimpádiádat mennyiben határozza meg az, hogy a családod melyik diktatúrában volt áldozat?

Nagyon meghatározza nekem. Polgári, értelmiségi, hívő keresztény családomat az 50-es években főleg, de később is nagyon meghurcolták. (Nem sorolom, volt minden, még halálos ítélet is, nyomor, szegénység, üldözöttség). Óriási traumák, máig tátongó sebek a családi lélekben....

Ebből kifolyólag zsigerileg irtózom a baloldaltól (miközben, hozzáteszem, szociális érzékenységem szinte akár baloldalinek is nevezhető).

Irtózom persze a nácik bűneitől is, de az... hogy mondjam... lelkiismereti alapú irtózás, nem zsigeri, hiszen nem élte át a családom....

Barátságaimban is érzem ezt, ösztönösen a polgári-keresztény-értelmiségi emberekhez vonzódom. De emellett tudatosan keresem (most már, felnőttként) zsidók, liberálisok társaságát... és egész szimpatikusak... :) :) :) A becsületes munkásembereket meg nagyon tisztelem.

Amit viszont nem bírok elfogadni, az a primitívség és a rosszindulat. Azokat, akik olyanok, mintha besúgók lettek volna a régi rendszerben (feljelentgetnek mindenkit, szimatolnak stb)...

Jogos felvetés. A családi háttér (mire szavaznak a szülők?) sokszor befolyásolhatja, hogy az utód is mire szavaz.

Nekem sem a náci, illetve nyilas, sem a kommunista diktatúrában nem volt közvetlenül érintettek a felmenőim.

Anyai ükapám az első világháborúban esett el, 1914-ben, Galíciában. Két dédapám a második világháborúban harcolt, egyikük nemsokkal később, 1946-ban a fronton összeszedett betegségben elhunyt, a másik hadifogságból tért haza.

Anyai dédanyukám 1945-ben az oroszok elől bújkálva megbetegedett, és mivel Budapestet szoros ostromgyűrű alá fogták, nem tudott orvosi kezeléshez jutni, hosszú hetek szenvedése után meghalt egy olyan betegségben, amit három injekcióval kezelni lehetett volna. A nagypapámat és öccsét hátrahagyva.

Ezek inkább személyes tragédiák.

A politikai beállítottságomat az igazságérzetem szabályozza, és az alapvető emberi normák. Például nem vagyok liberális, aki lerománozza a székelyeket, és aki drogokat meg melegházasságokat támogat, de szélsőjobboldali sem vagyok, a magyar birodalomról meg kivégzésekről álmodozik.

Jobboldali (azaz hazaszerető, hagyománytisztelő, kultúravédő), konzervatív, magyar vagyok.

Nehéz erre válaszolni, az én családomban bonyolult a helyzet.

Az egyik nagyapám nazarénus volt, és ezért nem volt hajlandó embert ölni, illetve puskát használni - akár céllövésre is - ezért többen agyonlövéssel fenyegették, majd - mivel agyonlőni 1943-ban ezért még nem lehetett - bebörtönözték, először egy katonai börtönbe, aztán 1945-re már a zsidókkal együtt meneteltették, egyértelműen valahova oda, ahol majd szépen megölik őket. A menetelést sokan nem élték túl (Radnóti, illetve nagyapám néhány rokona/barátja) de végül az őrök Ausztriában összedugták a fejüket, és úgy döntöttek, hogy a háború már majdnem elveszett, felesleges őket tovább b.sztatni, ezért egyszerűen hazaküldték őket.

Győrben aztán összetalálkozott néhány orosszal, akik barátságosan köszöntötték (davajgitárral ütögették) és vonatra rakták, egy laza két éves kényszermunkára a Szovjetunióba, valami olyan helyre, ahol télen megfagyott a köpet, mire földet ért, nyáron meg lehetetlenül meleg van.

Aztán még Rákosi-rendszer rávágott 3 hónap kényszermunkát, mert szerintük valami fasiszta volt...

A másik nagyapám még kisgyerek volt a háború alatt, és a katonákkal cserélgetett gyümölcsöt és zöldséget konzervhúsra, és mind az oroszokat és a németeket szimpatikusnak találta. Nyilván azért, mert kisgyerek volt, és vele kicsit kedvesebben viselkedtek, továbbá mázlijuk volt, mert az a pár tucat orosz katona, aki a falujukban állomásozott, rendkívül jóindulatú és illedelmes volt - azon belül, hogy masszívan ittak, amivel nagyon jól beilleszkedtek a faluba.

Ő később ÁVÓ-s lett, egy ismerőse tanácsára, aki tudott neki elég jól fizető posztot, ahol csak objektumokat kéne őriznie. Hát ez se lett valami leányálom, egy idő után politikai foglyokra kellett vigyáznia, és hiába kért áthelyezést raktárakhoz, nem lehetett. '56-ban szerencsére nem került a sűrűjébe, viszont utána ott őrködött Nagy Imre kivégzésénél, aztán meg egy uránbányában vigyázott foglyokra, akik védőruha nélkül bányászták a kellemetlen anyagot. Mindezt úgy, hogy hivatalosan azt sem tudták, hogy milyen fegyveres testülethez tartoznak, mivel nem voltak Munkásőrök, az ÁVÓ meg már feloszlott.

A dolog szépsége az volt, hogy ők aztán teherautóval szállították az uránércet, és sem ők, sem az oroszok, akikkel dolgozott, nem kaptak semmiféle védőfelszerelést.

Továbbá lefokozták, és megszégyenítették azért, mert agyonlőtt egy vadkant, amelyik a kényszermunkásokra támadt, mondván, hogy indokolatlanul használta a fegyverét... amikor felvetette, hogy miért, talán hagynia kellett volna, hogy a vadkan megölje a foglyokat, nem kapott választ, csak egyszerűen éreztették vele, hogy igen, azt kellett volna tennie. Ezután már nagyon erősen könyörgött az áthelyezésért, mert attól félt, hogy majd agyonlövetik vele valamelyik foglyot. Szerencsére ekkor már áthelyezték egy nyugis, portás-jellegű pozícióba, ahonnan szépen elengedték a "civil szférába".

A nagybátyám - a Szovjetuniót megjárt nagyapám fia - folyamatos rendőrségi zaklatások miatt menekült Nyugatra 1981-ben, apám és anyám másik testvére pedig csempésztek a rendszer alatt, mert mindketten nyíltan hülyeségnek tartották az egészet, nem érezték úgy, hogy rossz dolog lenne olyan javakkal kereskedni, amire igénye van az embereknek.

Ha ezeket az élményeket, bűnöket, és büntetéseket átcipelném a saját életembe - ahogy sokan teszik - akkor bizony meg kéne zakkannom, annyi mindenkit kéne gyűlölnöm.

Mindig ez jut eszembe, amikor mélységesen gyűlölködő hozzászólásokat olvasok a neten. Nem mindenki véli úgy, hogy nem kéne az elődök életét élni.

Sokban befolyásolja .Bár én abban helyzetben vagyok,hogy anyám még él és ő 1923-ban született és átélt jó pár rendszer váltást! Apám is,háborút stb,szóval van viszonyítási alapom.De legnagyobb baj hogy mostani kormány

ámokfutásának rabjai vagyunk!