Miért él sok ember fejében az a tévhit, hogy az 56-os forradalmárok a kommunizmus ellen harcoltak?

Pro Patria: ha tényleg nem kommunisták/anarchisták voltak, miért hoztak létre forradalmi és munkástanácsokat? Miért vették a munkások a kezükbe a gyárak irányítását és a termelés eszközeit?

Ez egy kommunista felkelés mintapéldánya volt. Az oroszok is így kezdték annak idején.

És te ebből vonsz le egy több százezres, egyáltalán nem homogén tömeget?

Aktívan részt vettek a harcok megszervezésében az egykori Horthy-rendszer kisemmizett honvédtisztjei is.

Ha kommunista megmozdulás lett volna, nem nemzeti karszalagot vettek volna. Hogy a létrejövő nemzetőrséget már ne is említsem, ami szintén nem kommunista jellegzetesség.

Pro Patria!

Sok igazságot írsz, hogy állításaid vitathatók az abból adódik, hogy a megfogalmazásodból egyértelműen valami homogén cél érződik ki, pedig '56 egyik legjellemzőbb tulajdonsága a sokszínűség és káosz volt.

Kezdem az utóbbival. Mindenki tenni akart, de önmaga, csoportok dúltak fel (most ez itt nem elítélő) rendőrőrsöket, laktanyákat, és szereztek fegyvert. Fegyveres egységek központi irányítása katonai alapvetés, kérdezz bármely épeszű tisztet. Itt központi irányítást megszervezni lehetetlenség volt. Sok akció más akciók lejáratást eredményezte. A kormány azért nem tudott rendesen működni, mert olyan csoportokkal kellett tárgyalnia, amelyek megvalósíthatatlan követelésekkel álltak elő. Ipari vonalon a Munkástanácsok próbálta összehangolni az akciókat, munkát, kevés eredménnyel. Így normális körülmények között sem lehet országot irányítani. 1848-ban Kossuth minden tekintetben központi és megkerülhetetlen figura volt. Sok tekintetben sajnos. 1956-ban nem volt Kossuth, Nagy Imre mítosza kivégzése után nőtt nagyra, a 13 napban sokszor kikerülték, sok mindenről nem tudott, belső hatalmi harc is volt.

A sokszínűségről. A forradalmi hevületben és káoszban kiválóan megfért egymással a két szélsőség, meg ami közte volt. A Munkástanácsok többsége nem államformát váltani, csak az addigi megnyomorítókat elzavarni akarta, és tisztességes, félelemmentes munkalehetőséget. Ha nem is kommunizmusnak nevezték, de bizony abban gondolkodtak, amit ma sokan tudatlanul kommunizmusnak becsmérelnek (pedig nem az). Az egyetemisták sem rendszert váltani akartak először. Voltak cinikus álharcosok, akik a hatalmukat féltették, és voltak a Horthy rendszert visszaállítani akarók, mindezek együtt, de nem egy célért léptek fel.

Kapitalizmust valóban nem szoktak akarni, a kapitalizmus bizonyos elvek természetes velejárója. Polgári társadalom, szabad választások, magántulajdon, ezek szoktak célok lenni (mint 56-ban, 89-ben is), ezekből következik a kapitalizmus, mint gazdasági forma.

Az emberek többsége nyilván nem fogalmazta meg szabatosan, mit akar. Akart félelemmentességet, szabadságot, jólétet, és mindazt, amit jónak gondolt. Sokan ezekért harcolni is hajlandók voltak, sokan csak belesodródtak, vagy éppen jó balhénak tartották. A döntő többség azért a végére már tudatosan cselekedett.

Ha a kommunizmust a szovjet megszállással, a Rákosi rendszerrel azonosítjuk, akkor 56-ban a kommunizmus ellen harcoltak. Kérdés, jó-e ez az azonosítás.

Véres harcokban sokszor történnek olyan események, amelyeket nyugodt, tiszta fejjel, meggondoltan, az emberek nem cselekszenek. De aki ma véleményt mond bármilyen értelemben, mindig meg kell gondolnia, abban a helyzetben ő hogyan cselekedett volna. Akkor hiteles, ha innen nézve, onnan nézve is ugyanúgy cselekedne.

Gondolom emiatt - és a megtévesztő acsarkodások miatt - van sok tévhit, félreértelmezett állítás.

Kedves 70%-os!

Semmi hozzáfűznivalóm nincs az írásodhoz, jól kiegészítetted, amit mondtam, így teljes a kép.

Valóban nem volt egységes álláspont - nem is lehetett, ma sincs, és ez a normális -, egyvalamiben értettek egyet a különböző irányvonalak képviselői: szabad, független, általános választásokat akartak, a diktatúrát és a katonai megszállást felszámolni.

Ez önmagában kizárja a kommunizmust.

Egyébként arról a káoszról és egyet-nem-értésről, amiről írsz, korrekt képet kapunk a Nap utcai fiúk c. filmből, amit a rendező saját élményei alapján készített.

Jól bemutatja a tüntetések éjszakáján lezajlott vitákat és eszmecseréket, majd a forradalom (vélt) győzelmével a különböző pártok megalakulását és kampányolását.

Ez az, amiben mindannyian közösen egyetértettek: sokszínű képviseletet, szabad gondolkodást, és eltérő véleményformálást, függetlenséget akartak. Amint ezt elérték (volna), természetesen mindenki ment volna maga útján, de ez összetartotta őket.

Neked, kedves Attila, annyit tudok válaszolni, hogy nem éltem sem az '50-es évek Amerikájában, sem az ezzel párhuzamosan létező Rákosi-rendszerben, sem az azt felváltó kádáriban, így nincs első kézből származó megítélésem. Olvasmányaim, és az azokban az időkben élt emberektől, hallomások alapján a Kádár-rendszer kiszámíthatóbb, biztonságosabb volt ugyan, de nem feltétlenül jobb, kényelmesebb. Nem is tudom igazán "kommunizmus"-nak nevezni, inkább illik rá a szocializmus jelzője. A legnyitottabb, legfelszabadultabb társadalmi berendezkedés volt a Keleti Blokkban, ami éppen az azt megelőző '56-os eseményeknek volt köszönhető - Kádár haláláig rettegett egy újabb forradalomtól. Éppen ezért mesterségesen (hitelekből) alacsonyan tartotta a benzinárat, még a válságok közepén is, és államilag szabályozta a fogyasztásiárakat. Lehetőség volt utazni, világot látni, és nem kellett sortüzektől félni. Az utolsó években már különböző pártok is alakulhattak.

Ugyanakkor aktívan élt még a besúgóhálózat, kizárólagos egypártrendszer volt, és a határátlépéseket is korlátozták, ellenőrizték, tehát megvolt a kommunizmus árnyéka. A legjobb jelzők erre a "gulyáskommunizmus", és a "vidám barakk". Az emberek Magyarországon élhettek a legszabadabb légkörben, amiről Lengyelországban, vagy épp a Ceaușescu uralma alatt nyögő Romániában csak álmodhattak. De össze sem volt hasonlítható Ausztriához, vagy Nyugat-Németországhoz.

Keserű irónia, de véleményem szerint éppen ez az enyhe, vagy ha úgy tetszik, "puha diktatúra" volt az, ami miatt a magyarokban '89-ben nem volt igény a vezetők felelősségre vonására, az elszámoltatásra, a kommunisták és a rendszert kiszolgálók gyökerestül való kiszakítására, egyszóval a teljes rendszerváltásra. Így fordulhatott elő, hogy az '56-ban még pufajkás, kitüntetett Horn Gyula vágta át nagy mosollyal a "vasfüggönyt", majd került a '90-es évek elején a miniszterelnöki székbe, ami gyalázatos a demokráciánkra nézve. Lengyelországban például legendás, hogyan hurcolták meg a kommunistáikat, de Csehországban is meghatározták, hogy mindenki, aki valamilyen hivatali posztot töltött be (és elég alacsonyan húzták meg a szintet), azt először 5, majd később 10 évre eltiltottak a közügyektől. Nálunk pedig, fentebb kifejtettem, mi volt. Meg is látszik, hol van Lengyelország és Csehország, és hol vagyunk mi.

A polgári társadalom elérése sosem utópia, mivel ez a természetes, normális rendje az életnek. Évszázados vágy, amit különböző államformák és rendszerek (és azok kedvezményezettjei) próbáltak elnyomni, de amint a póráz lazul, azonnal beáll, önmagától.

Nem volt elérhetetlen a Habsburgok alatt sem, és Rákosi elkergetése után sem. És lám: végül győzött. Bár ma is megvan a "felső tízezer", és a népesség legjava a szegényebb rétegbe tartozik, de lényeges különbség, hogy van esélyünk, lehetőségünk feljebb jutni a gazdagok közé, azoknak lecsúszni a rosszabb körülmények között élőkhez, és mi választjuk a felettünk döntéseket hozókat, nem egy uralkodó jelöli ki őket. Nincsenek előjogok, születési kiváltságok, és a megkérdezésünk nélküli vezetettségünk.

Ilyen - és az egyetlen reális - értelemben, minden ember egyenlő, és szabad a gondolata, a szava, a hite. Nem indulunk ugyan egyenlő esélyekkel az életben, de lehetőségünk van ugyanoda eljutni, mind a másikunk.

Azt pedig nem gondolnám, hogy ma már nem vagyunk méltók az '56-osok emlékéhez. Sokáig hittem, de megváltozott a véleményem. Olyan összefogás után, ami a békemeneten történt, újra azt érzem, hogy ezt a nemzetet az ördög sem tudja legyűrni. Csak rajtunk múlik a jövőnk.